Művészet, 1961 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1961 / 10. szám
tázás ezzel összehangzó határozottságára gondolunk. Kalló Viktor békéscsabai 1919-es emlékművének érdekes típusa, a fegyvert ragadó fiatal paraszt alakja, érzelmileg is gazdagon és sajátosan közelíti meg a bonyolult, sokoldalú mondanivalót. Megint másképpen érzékletes — bár kifejezésében ellentmondásos — Kucs Béla kitűnően komponált küzdő csoportja s Kiss István tartalmilag sűrített, szigorú jelképe a debreceni emlékműben. A szobrok társadalmi rendeltetése, nemegyszer olyan hangsúlyozott szerepük, hogy egy-egy megye nagy nyilvánossága előtt képviseljék forradalmunk jelképét, természetesen nagyon megnöveszti közönség és kritikus igényét, s nem egyszer arra indítja a bírálót, hogy az adott forradalmi hagyomány minden oldalú jelentőségét követelje meg a szobortól és egy-egy alkotástól számonkérje egész mai képzőművészetünk helyzetét. Az igények, amelyek egy-egy tanácsköztársasági, munkásmozgalmi vagy Leninszoborral kapcsolatban megkívánják az adott eszmei kör minden irányú, ellentmondásaiban és kibontakozásában, típusvoltában és portrészerű konkrétságában is teljes, egyetlen szoborban való maradéktalan kifejezését, természetesen sokáig ízeire szedhetnek még minden készülő alkotást. Hiszen szobrászainknak, fiataloknak és idősebbeknek, kiválóaknak és közepeseknek még nincs annyi tapasztalata a szocialista életben, még nem formálta át őket annyira a szocialista világnézet, hogy maradéktalanul eleget tegyenek az ugyancsak változó, s véleményében korántsem egységes közönség minden irányú várakozásának. De ha csak a kiállítás tapasztalatai alapján vetjük össze az utóbbi évek emlékműveinek tanulságait, nyugodtan állíthatjuk, hogy kibontakozóban van az új, szocialista szellemű emlékműszobrászat, amely hősei típusában a munkás és paraszt alakjának a mára jellemző változását veszi alapul, akár az idézett művek legtöbbje. Nem aprózza el a néző figyelmét a részletek sokaságával, hanem az érzelmi sűrítésen, a szenvedély megragadásán keresztül közelíti meg mondanivalóját. S ezzel együtt a szerkesztés, a térbehelyezés, a tömegek arányosítása, a mintázás olyan egységét, rendszerét keresi, amely formai tolmácsolója lehet a mondanivalónak, s alkalmas arra, hogy korszerűsödő városainkba, a régi és új városrészek kialakuló egységébe illeszkedve egyre közelebb jusson az egyénekhez és érzelmileg megindítsa az embereket. A feladat nagy része még hátra van. A megoldásért együtt kell küzdenie művésznek és közönségnek. A művésznek tudomásul kell vennie — s ez hiányzott például Segesdi György említett szobrainak munkamódszeréből — hogy nem szakadhat el teljesen az adott város közönségének jelen érdeklődésétől, bármilyen színvonalú is az, mert másképpen nem érheti el művével a kívánt hatást, nem töltheti be rendeltetését. A közönségnek meg, s legfeltettebb rétegének külnösen tudnia kell, hogy a képzőművészet iránti, s konkréten az emlékmű iránti igény még nem avatja a szobrászat értőjévé, ismerőjévé, s a művészt is csak úgy segítheti munkájában, ha az alkotás iránti szeretet irányítja bírálatát és nemcsak a kívülről való, nem egyszer fölényeskedő s így kétségtelenül könnyebb bírálat. A kiállítás bizonyítja, hogy a politikai szobor áll a művészek érdeklődésének középpontjában, bár a feladat sokszor nehéz, s az eszmei hiányosságok, szakmai hibák, éppen a szobor rendeltetése, nagy nyilvánossága miatt felnagyítva tűnnek szembe. De a kiállítás arra is választ ad, hogy milyen emberi és szakmai tapasztalat az alapja ennek a törekvésnek, művészi érdeklődésnek. Ebből a szempontból a legfontosabbnak, s a kiállítás egyik pozitívumának tartom a portrék körét. Ma élő emberek és történeti személyiségek, a forradalmi hagyományok és kulturális múltunk nagy harcosai, terakotta, márvány, bronz és fémdomborítás technikái már a katalógus szerint is a téma sokoldalúságára, a mesterség szeretetére utalnak. Konyorcsik János rendkívül érzékletes, s a korszerű szobrászati eszközöket messzemenően alkalmazó Odry-feje, Kovács Ferenc már annyiszor joggal dicsért márványportréi, ifj. Szabó István munkásfeje és Mikszáth-portréja, Mészáros Dezső és Mészáros Mihály néhány elmélyült portréja az emberismeret és a mai ember szeretetének mélységéről tanúskodnak. A kísérletek többnyire itt is a művészet szocialista vonásait erősítő szándékból fakadnak. Segesdi György hegesztéses eljárása, amelyet portréi közül a Fidel Castro fejen is alkalmaz, nemcsak technikai próbálkozás. Elsősorban azt szolgálja, hogy a külső formáknak a természeti valóságot meg nem tagadó tömörítésével, összefoglalásával és elrendezésével növelje a kifejezés hatását, koncentráltságát. S ehhez nem is választhatott akármilyen témát, hanem csakis olyan forradalmár portréját, akinek alakjából hozzánk nem elsősorban az arcvonások részletező hűsége, hanem a személyiség jelentősége, az általa képviselt harc ereje áll közel. A portré iránti nagy érdeklődés eredménye természetesen nemcsak a néhány kiemelkedő mű, hanem meglehetősen sok felületesebb, üresebb és nem egyszer sematikus fej. Mint a legtöbb kiállításon, itt is felvetődik a gondolat, hogy kevesebb anyag átütőbb erejű lett volna. Az anyag ilyen összeállítása azonban bizonyos mértékig a kiállítók őszinteségét is dicséri. Nem elégedtek meg az országos kiállításokon már eddig is szerepelt a méltatott anyag újbóli bemutatásával, hanem az elmúlt évek termését bőven válogatva akartak szembenézni saját jelen helyzetükkel, problémáikkal is. A politikai emlékműveknél és a portréknál lényegesen egységesebb, s ugyanakkor számomra közönyösebb, több problémát felvető kör a különféle, köztereket, parkokat díszítő szobrok csoportja. Az emlékművek nemegyszer súlyos s a tartalom kifejezését is veszélyeztető ellentmondásai itt lényegesen kevésbé találhatók meg. Ugyanakkor ügyes, de üres dekorációnak érzem Kucs Béla nem egy női figuráját, alig látok harmonikus díszítménynél többet Nagy Sándor és ifj. Szabó István aktjaiban (mindhármuk kisplasztikái sokkal érzékletesebbek), s még Kiss István Emberpárjának időtlenségét is nehezen tudom beilleszteni a Dózsa-fejek és a debreceni vagy a fővárosi tanácsköztársasági emlékmű, bár más-más jellegű, de a maga nemében konkrét felfogása közé. Talán még kevés a művészek önállósága, mondanivalójuk sokirányú mélysége ahhoz, hogy a viszonylag kötetlenebb, a tematika és a rendeletés szempontjából lazábban körvonalazható feladatok is megfelelő elmélyülésre késztessék őket. Kevés hasonló szoborból áradt felém olyan rokonszenv, mint Konyorcsik János Vízbelépőjéből és Furulyás figurájából: a művész merte vállalni, hogy közel áll hozzá a líra, komolyan, elmélyülten fogta fel ilyen feladatait. De — ha nem is mentes ellentmondásoktól — kifejezésében egyértelmű Segesdi György Prométeusza is és sajnálatos, hogy a kiállítási terem zártságában annyi minden elsikkad a benne rejlő nagy szakmai tudásból. Kucs Béla : Szoborcsoport a hódmezővásárhelyi emlékműhöz Groupe de statues pour un monument de Hódmezővásárhely Ch'ijjibnmijpHaaepijnna dm naMjimnuka e XCdM.e 30eaua.pxec