Művészet, 1966 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966 / 11. szám
PORTRÉFESTÉSZETÜNK ÉS DEMJÉN ATTILA ÚJABB PORTRÉI A modern művészet menekülése (inkább dezertálása) a természettől (naturától) az absztrakcióba, a művészi portrét illetően a fényképhez való menekülést is jelentette. S miután mindent száműzött a művészetből, ami naturálisnak tűnhetett, azon a címen, hogy a fénykép „jobban csinálja”, idővel rá kellett jönnünk arra, hogy a fénykép az arckép művészi megörökítését nem pótolja a szó képzőművészeti értelmében. Következésképpen a fényképezés sohasem léphet a festészet helyébe, nem lehet pótléka, mert egészen más az egyik, mint a másik. Mi sem bizonyítja korunk portréfestészet-ellenes táborának felületességét, mint az, hogy a modern művészek legtöbbje mindig is portrézott, Cézanne éppúgy, mint Tizian, Ferenczy mint Velazquez, s ugyan kit soroljunk föl még, ha nem akarunk oldalakat igénybe venni? Rembrandtot, Goyát, Kokoschkát vagy akár László Fülöpöt sem hagyva ki. Elvégre Anglia sohasem szűkölködött jó portréfestőkben s ha László Fülöp ott mégis udvari festő lehetett, ugyancsak értenie kellett a portréfestészethez. S egyáltalán, ha az Arcimboldo modorában összemesterkedett torz fejek lehetnek népszerűek bizonyos „modern” körökben, miért ne lehetnének azok az ecsettel, normális festői eszközökkel készült s valóban művészi portrék is ? Általában megállapítható, hogy rendszerint a portrézásból tehetség híján kirekesztettek szórják le az arcképfestészetet, vagy azok, akik tudják, hogy komoly megbízás sohasem juthat osztályrészükül. Az így támadó irigységről pedig tudjuk, milyen hatalmas történelemformáló tényező, ez képzőművészeti vonatkozásban is megérne egy kandidátusi monográfiát, akárcsak hazai területen is. Művészettörténetünk nagyjai majd mindahányan művelték a portréfestészetet s az 1950-es éveknek sztahanovisták festését erőltető módszere sem lehet ürügy az ellenérzésre. Sőt, annál inkább ideje erősíteni az arcképfestészet tekintélyét mind szakmai körökben, mind pedig a közvéleményben, ami nemcsak az eszmei tisztázással munkálható, hanem főleg jó portrékkal. Mit várunk már most — az izmusok zűrzavara után vagy létező anarchiájuk mellett — a művészi portrétól? Semmi esetre sem geometriai játékot, nem is zenét (szegény Gulácsy valóban azt hitte, hogy Mozart zenét fest, amikor úgy gondolta, hogy a modell ürügyén portrét fest). A kép nem zene, amibe mindenki hangulata szerint magyaráz bele ezt-azt, s éppen ezért nem is épülhet pusztán belső hallucinációra. Ha a modell nem „érdekes”, hanem csak ürügy, akkor nem arcképfestészetről van szó, hanem egy-egy arc variációiról, hasonlóan egy zenei témára szerzett változatokhoz. Az így keletkező „portrék” szintén lehetnek kitűnő alkotások, csak éppen nem portrék, ha különben kiemelnek is egy-egy jellemző vonást a,,témáról”. Ahogy a szem figyel valamire, vagy éppen csillog, vagy csak pislákol, mereng, vagy éppen búsul, az arckép fáradt vagy lendületes, friss vagy programszerűen közömbös, s mennyi változat lehetséges még, mind utalhat a jellemre anélkül, hogy az egész embert nyújtaná egyegy jellemző vonás helyett. A részletek, a kellékek hangsúlyozása megannyi lehetőség arra, hogy a művész eltávolodjék a tulajdonképpeni portrétól, esetleg éppen a banális felé. Akármelyik megoldást választja is, végül is a mű hitelesíti döntését. Szépítheti a modellt, nyersebben is festheti — végső soron művészi portrénak és művészi képnek kell születnie. A művészi az, amit a fotó sohasem pótolhat, még a rossz portréfestő sem. S a művészi színvonal az, ami a portréfestést a fotóval szemben igazolja. Nos, Demjén Attila esetében ennek az utóbbinak vagyunk tanúi. A főiskolán mestere, Berény Róbert egyszer így szólott hozzá: „Magában én egy nem mindennapi portréfestőt látok! Ez nem rossz dolog, higgye el! Jussanak eszébe szavaim.” Itáliában járva — 1960—64 közt — tájképek, csendéletek mellett portrékat is alkalma nyílt festeni, méghozzá neves olasz gyűjtők megbízásából, amiről egyidejűleg külön tanulmányban számoltam be. Csak azért nem nevezem ízig-vérig portréfestőnek, mert ez nyomban beskatulyázással járna s nálunk ezzel együtt jár az, hogy akkor mást ne ismerjen, próbáljon festeni. Márpedig ez éppen olyan öncsonkítás lenne, ha szót fogadna, és csak portrékat festene, mintha megfordítva csak tájakat, vagy enteriőröket. Szerencsére semmiféle egyoldalúságra sem kapható s éppen ezért mint par excellence portréfestőről is beszélhetünk róla, akinél nem véletlen megbízások kérdése a portrézás, hanem egyéniségéből szervesen folyó alkotó folyamat. Festői igények és törekvések megvalósításának alkalma. Elkerülni a beállítottság negédességét, a színbeli édeskésséget, a lapos naturalizmust éppúgy, mint a párává oldódó vagy vonalakká merevedő felületességet, vérbeli művészre valló vonás. Ellentállni a megrendelő kicsinyes kívánságainak, mégis úgy győzni le, hogy az is magáénak érezze a festő által jónak vélt megoldást, mindez próbára teszi a művészt. Demjén Attila művészi karaktere sikerrel birkózott meg a megrendelők igényével, bár igaz, hogy portrérendelői maguk is jó ízlésű és érzékű műgyűjtők közül kerültek ki, így a szerencse is kezére dolgozott. Portréfestészete változatos, egyrészt a kívánalmaknak, másrészt szabad elhatározásának megfelelően. Mert a feladat a portré esetében éppúgy nem megkötöttség, mint ahogy az állami megbízás sem mindig az. Az igazi tehetség minden vállalt helyzetben megbirkózik a feladattal. Ha a fiziognómia rögzítése a cél, ennek kell a művészi színvonalán megvalósulnia. Ha viszont van idő a belső ember megismerésére, a szellem, a lélek arculatának megfigyelésére, akkor a lélekábrázolásnak már nagyobb tere nyílik s eszerint kell a portrét világra szülni. Egyébként a fiziognómia éppúgy éles megfigyelőképességet igényel, mint a belső karaktervonások fölismerése. Ami pedig a kidolgozást illeti, az lehet részletező, de lehet impresszionisztikusan oldott és kevés színnel összefoglaló is. Helyezheti a hangsúlyt az arcra vagy az egész testre. A szemre, a tekintetre, mint a lélek tükrére, de vetheti amellett a kézre is, esetleg a külső megjelenésre, amikor a ruházat is megkapja a maga felfokozott jelentőségét. Demjénnél mindegyikre akad példa. Az elmélyülésre természetszerűleg több lehetőség nyílik a maga választotta modelleknél, mivel a megismerés a lelki-szellemi tartalmakra is kiterjedhet s így a jellemábrázolásnak biztosabb lehetőségei ragadhatók meg. Sorsok elevenednek meg portréin, bármily változatosan is, egyetemi hallgatótól professzorig, költőn, műkritikuson át immár klasszikus értéknek számító festőbarátok és ismerősök portréjáig. S mindegyiknél mily jellegzetesen érzékeli, valósággal tapintja az illetőben azt, ami benne leginkább sorsszerű. Duray Tibor esetében az arc nagy része a tenyérbe kerül, maga elé mélyed a művész, aki egész életében harcban állt a világgal, mert nem kellett neki Demjén Attila: Az éremverő (Duray Tibor) L’estampeur de médaille (Tibor Duray) Medcuibep (Tuöop JJypau)