Művészet, 1973 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1973 / 3. szám
Hódolat Egry Józsefnek SZÜLETÉSÉNEK 90. ÉVFORDULÓJÁRA Kassák Lajos már 1912-ben észrevette Egry József korai képeinek értékeit, s a még nem problémamentes művek közül megragadta őt a szimbólum harmóniájában kifejeződő mély emberi érzés. Kállai Ernő az újabb magyar piktúra fejlődéstörténetének és stíluskritikai elemzésének szánt könyvében (1926) máig is érvényesen mérlegeli Egry pályakezdését. 1883. március 15-én született, megfestette minden mondanivalóját, megoldotta festői problémáit; nincsenek számonkérhető mulasztásai, félresiklott kísérletei, ellentmondásai. Etikai és művészi kikezdhetetlensége vitathatatlan, mert tiszta ember és kivételes művész volt. Az Egry iránti megbecsülésből fakadó szívós és következetes tettek eredményeként születésének 90. évfordulójára alig maradt adósságunk vele szemben. Igaz, hátra van még néhány feladat: az összefoglaló, nagy monográfia, naplóinak kiadása és az emlékmúzeum megnyitása a badacsonyi Egry-házban, de ezek is megvalósulóban vannak. Egry művészetét az utolsó évtizedben rendezett kiállításokon (Keszthely, 1962; Tihany, 1966), különösen pedig a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott emlékkiállításán (1971) mindazok megismerhették, akik fogékonyak a művészet iránt. Nyugodt szívvel mondhatjuk hát jól sáfárkodtunk hagyatékával, mint ahogyan adósságot ő sem hagyott maga után. Szólaljon meg ez alkalommal maga Egry is, hiszen minden sora, tőmondatokba sűrített véleménye emberről, világról, művészetről jellemző rá (megannyi telitalálat), ezért úgy véljük, tőle magától kölcsönözhetjük ünnepi megemlékezésünk legméltóbb alapgondolatát: „Sokat nézegettem a nápolyi múzeumban a görög-római műveket. Szóval szép volt, tanulságos volt. Azonban valahogy a lényeg mégis az itthoni atmoszférákhoz kötött. Különösen a Balaton kötött magához. Valahogy a Balatonnal úgy vagyok, mint az a E gyenesi polgár, aki a múlt háborúban Szicíliában volt hadifogoly. Mikor a Balaton partján beszélgettem vele és mondtam neki: na ugye, szép volt az a tenger ott? - Hát bizony szép lett vóna, csak ne járt volna mindig a Balaton a fejemben. - Egyszóval akármerre jártam, öntudatlanul is az itthoni világunkhoz mértem, vonzódtam.” E néhány mondatban benne rejlik a világot látott Egry vallomása a hazaszeretetről, vallotta, hogy a hazaszeretet tett, és tudta (le is írta), hogy munkásságával hozzájárult az új és nemzeti vonásokat felmutató magyar piktúra alapjainak lerakásához. Jártas volt a művészetekben, de csak az igazi értékekért tudott lelkesedni; műveltsége nem enciklopédikus jellegű, hanem inkább a vele született tulajdonságok fejlődésével kialakult mély, lelki műveltség. Nem kölcsönzött mástól gondolatot, formát, technikát, saját géniuszából merített. Ez a magyarázata annak, hogy mondanivalóját, amelybe népének életét a legmélyebb valóságlátással és a legszárnyalóbb költészettel sűrítette, szuverén festői látomásokban tudta kifejezni. Gyermek- és ifjúkorát falusi szegényparasztok, a nagyvárosi proletárok között töltötte, később pedig ott élt a szőlőművesekkel a badacsonyi hegyoldalban, látta a halászt, miközben izmai megfeszülnek, a pásztort a déli napsütésben, a kondást a badacsonytomaji utcán. Mindent tudott róluk, értette őket, hiszen egy nyelven beszéltek, olyan tömören, ahogyan csak a parasztok tudnak beszélni. Ilyen a festészete is. Lényeglátó. Csak így festhette meg a pásztort, a halászt, a szőlőművest (bennük gyakran önmagát), s a Balaton ezerarcú világát, valahogy úgy, ahogyan az egyszerű emberek ajkán formálódik remekművé a népdal. Nem tördelte szét figuráinak formáit, csak átvilágította őket, hogy szeme behatoljon szívük mélyéig, meglássa bennük a lényegét, a jellemző vonásokat. Sajátos filozófiája volt, nem bölcselet a szó igazi értelmében, hanem inkább felismerés és tapasztalat. Töprengő művész volt, akinek legnagyobb gondja: a szüntelen alkotás. Nem szerette a városi élet nyugtalan lüktetését, a „vakolattömeget”, kerülte a harcot, elviselhetetlen volt számára mindaz, ami nem igazság, becsület, valódi érték. Jellemző rá, hogy leginkább Csokonai, Petőfi, Arany János költeményeit olvasta, Bartók és Kodály zenéjét hallgatta. A társadalmi jelenségek megítélését származása, lelkialkata, életkörülményei determinálták. Mindig a kisemberekkel, a szenvedőkkel érzett együtt, hiszen egész életében maga is sokat szenvedett és nélkülözött. Örült művésztársai, barátai sikerének, de csak ha jó műveket alkottak, jó célért dolgoztak. Beteg szervezetét, lelki energiáit - visszahúzódása következtében - nem őrölték fel politikai, társadalmi küzdelmek, szellemi problémákkal való nehéz viaskodások az akkori Kelet és Nyugat határán. Sok művésznek ez lett a sorsa - és persze példamutató érdeme is -, akár erősnek látszottak, akár valójában törékenyek voltak. Olyanoké, mint Nemes Lampérth József, Derkovits Gyula, Vajda Lajos, Ady Endre, József Attila. Egry a maga választotta életforma révén találta meg médiumát, a Balatont, azzal viaskodott „életre-halálra”. Még így is tudjuk a nyugodt, tempós felszín alatt - mint azt számos levele, naplójegyzete, az önarcképek, a Krisztus-képek, a Kain és Ábel című képe bizonyítják - tragikus szemléletű ember rejtőzött, akiben a tragikum szinte feloldhatatlan maradt és aki a maga módján csatázott a világgal. Építeni akarta remekművekkel, miközben lehangolta az adóvégrehajtó, a feje felett elszálló repülőerődök idegtépő zúgása, barátainak szenvedései. Mintha ismerte volna ősrégi kultúrák csillagjelekből kiolvasott világmagyarázatát és életszemléletét: a Mindenséget az ellentétek egyensúlya, harmóniája élteti. Bizton vallhatjuk magunkénak Egry Józsefet ma,és az elkövetkező korokban, művészete nemcsak általános emberi érdeklődésre tarthat számot, hanem elsősorban vallomás a mi világunkról, tanúságtétel népünk mellett, a magunkban és az alkotásban való hitünk tiszta forrása. Rácz István 26