Művészet, 1979 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám
Kosztka Tivadar bácsi közművelődési tevékenysége 1884-1891 között Csontváry pályakezdő éveiről, a festészet rendszeres művelését megelőző tevékenységéről igen kevés tényszerű ismeretünk van. Biztos fogódzónak önéletrajza két változatát fogadjuk el, illetve azokat a megjegyzéseket, amelyek kiadatlan írásaiból más összefüggésben publikálásra kerültek. Önéletrajza ide vonatkozó részének a korabeli hírlapanyaggal való összevetésére az utóbbi években történt kísérlet, de ez - bár értékes adatokkal járult hozzá a Csontváry-kutatáshoz - lényegében nem módosította a művészről kialakult korábbi képet. A gácsi éveknek pedig, az iglói elhivatásélményhez kapcsolódva, alapvető szerepe lehetett Csontváry emberiművészi karakterének kialakulásában. Jelenlegi Csontváry-képünk ugyanis a művész elismertetéséért fáradozók munkája ellenére erősen romantikus színezetű, s ennek oka elsősorban az, hogy kevéssé ismertek és rendszerezettek azok a tényleges összefüggések, amelyek őt kora társadalmi és művészeti életéhez fűzték. Horn nagyjainkkal élete végén folytatott levelezését legjobb esetben megalomániás megnyilatkozásnak szokás tekinteni, s fel sem merül annak gondolata, hogy fiatalon, a kiegyezés utáni nemzeti felbuzdulás időszakában közéleti tevékenységével olyan tekintélyt, ellenzéssel vegyes elismerést vívhatott ki magának, aminek ismeretében későbbi leveleinek hangvétele - ha természetesnek nem is - legalább érthetőnek tűnik. Érdemes tehát ezeket az éveket a felkutatott adatok ismeretében tüzetesebben szemügyre venni. Vajon mindössze annyi történt volna, hogy engedély nélküli pálinkamérés miatt gróf Forgách Antalné panasza folytán, aki Gácson a regáléjogot bérelte, hivatalosan elmarasztalják, kártérítésre ítélik, s elrendelik, hogy „a patika gondnoki kezelésre adassék” - ahogy az idézett írásból értesülünk? A Nógrád megyei 1887. január 15-i közigazgatási bizottsági ülés határozata valóban erről tájékoztat. De ez lett volna az ügy utolsó állomása, s a gyógyszertárat a helyi hatóság gondnoki kezelésbe is vette? Ha így lenne, nehezen hihető, hogy Kosztka Tivadar a helyi hatalmasságok nyilvánvaló zaklatásának kitéve még hét hosszú évig, 1894-ig, ahogy önéletrajzában írja, Gácson maradt volna. Célszerű tehát az eset előzményeit s a folytatását Kosztka közművelődési tevékenységével párhuzamosan végigpörgetni, nemcsak az ügy tisztázása végett, hanem azért is, mivel az ellene folytatott eljárás személyes bosszúnak tekinthető, amit működésével hívott ki maga ellen, s így e kettő szorosan összefügg egymással. Miért kellene feltételeznünk, hogy nagyobb önéletrajzának azt a kijelentését, amely szerint ,,a Gácson töltött tíz esztendő... a magyar közművelődésre is befolyással volt”, a nagyzási hóbort íratta vele. A vidéki gyógyszerészekre ezekben az időkben, amennyiben munkájukat komolyan vették, nehéz feladat várt: az orvosi, papi és tanítói hivatáshoz hasonlítható kultúrmisszió. „Bámulnunk kell azon - olvassuk a Gyógyszerészi Hetilap egyik 1885-ös számában -, hogy a mi gyógyszerészeink (ti. a franciákkal szemben) általában véve annyira érzéketlenek a tudomány ápolása iránt. Ők valóságos kultúrmissziót teljesíthetnének a vidéken. A haladás zászlója körül legnagyobb csapatot gyűjthetnének, mert szavukra a nagyközönség többet hajt, mint bárkiére, olyan anyagi viszonyok között élnek, hogy áldozatot is hozhatnának.” A cikkírónak még egy figyelemre méltó megjegyzése van, amely - mint látni fogjuk - az előbbi megállapítással összefüggésben szorosan kapcsolódik Kosztka közéleti tevékenységéhez: „Az indolenciából (társadalmi és szakmai közömbösségből) ki lehet vetkőzni, csak akarni kell. Hanem annak az akaratnak hamar kell jönnie és erősnek kell lenni, mert már kezd a hit meggyőződéssé válni, hogy tanintézeteinkben s néha azon kívül is éppen a magyar elem az, mely a nyílt versenytéren relatív többségének arányában nem áll sorompóba.” Végezetül a cikkíró arra is felfigyel, hogy amíg a korábbi gyógyszerésznemzedék tagjai, ha önállóságra tettek szert, hasznos polgárai lettek a városnak, s befolyást gyakoroltak a közügyekre, a néhány év óta porondra lépők a gyors vagyonszerzést tartják szem előtt, alig melegednek meg a városban, máris szedik a sátorfájukat. Kosztka Tivadart egyesek a korábbi ismeretek alapján hajlamosak voltak a fiatal nemzedékhez sorolni, „gyors vagyongyűjtőnek” tekinteni, akinek csak arra lett volna gondja, hogy a gondosan titkolt elhivatás gyakorlásához szükséges összeget minél hamarébb összekuporgassa, nem riadva vissza a társadalmi gyakorlatban tisztességtelennek számító módszerektől sem. Ezt nem tagadható igazolni látszik nagyobb önéletrajzának alábbi mondata: „...meghozattam az Önsegély című munkát, azt hiszem Smilestől, amelyből megtudtam azt, hogy minden nagy munkához nagy idő kell, s hogy a nagy időhöz csak pénz kell, amely nem állott rendelkezésemre.” Ha azonban arra gondolunk, hogy milyen családi környezetben nőtt fel, milyen nevelést kaphatott a kisszebeni piaristáknál s az „ungvári katolikus főgimnáziumban”, arra, hogy milyen áldozatkészséggel és odaadással vett részt az 1879-es szegedi árvíz mentési munkálataiban, s végül arra, hogy érettebb fejjel ismeretei állandó bővítésére törekedett, kérdéses, vajon önéletrajza idézett mondatából messzemenő következtetéseket vonhatunk-e le. Ellenkezőleg: nem a korábbi nemzedék tagjának tekinthetjük-e inkább, azon nemzedék képviselőjének, amely az ötvenes és hatvanas években nevelkedve s a hetvenes években felnőve sok nemes eszmét mentett át a reformkor és a forradalmi évek nagyjait éltető szenvedélyes lobogásból? Pályáját, emberi magatartását és művészetét figyelmesen szemlélve s nevet adva a művein átsugárzó eszmeiségnek, amely hol a választott témában, hol abból kibontva jelképesen nyilatkozik meg, arra a meggyőződésre jutunk, hogy Csontváry a magyar pozitivizmus talán megkésett, de legjelentősebb képviselője, eleinte a fővárostól távol, egy kis felvidéki községben, majd művészként a világban bolyongva, az Auguste Comte-i pozitivizmussal összefüggő istenkeresést is vállalva, sőt magát prófétának tekintve. A nyolcvanas évek elején, azokban az években, amikor Kosztkában még csak a nagyrahivatottság tüze lobog, erősebb benne a szándék és akarat, mint a célhoz vezető út biztos ismerete. Idézett néhány soros önjellemzését tekintsük mégis kalauznak, hiszen Sámuel Smiles kötetéből eredendő jellemének és hajlamainak érdemes helyről érkezett elismerését olvasta ki. A jövőre nézve pedig olyan útbaigazítást kapott, amit praktikus és morális s a nemzet javát hangsúlyozó szempontjaival haszonnal alkalmazhatott életvitelében, munkájában. Különös egy könyv Smiles magyar viszonyokhoz alkalmazott Önsegélye! Lépten-nyomon olyan, hazai és külföldi példákkal igazolt megállapításokra bukkanunk, amelyek Kosztka életének s életelveinek ismeretében nem hatnak meglepetésként, sőt joggal merül fel annak gondolata, hogy nagyobb önéletrajza megszerkesztésekor - belső vázát, a fejlődésrajzot tekintve - a smilesi laikus morálfilozófia jelentékenyen befolyásolhatta. Könyves Tóth Kálmán (1837-1924) ezt a praktikus morálfilozófiát a reformkorból ismert s a kiegyezés után felélesztett hazafias gondolkodással és optimizmussal szövi át. Érdemes idézni a könyv néhány kiragadott mondatát: „A nemzeti előhaladás az egyéni munkásság, erély s erényesség összege; viszont az egyéni henyeség, önzés és bűn nemzeti süllyedést szül... Aránylag kevés befolyása van annak, hogy az ember kívülről miként kormányoztatik, míg másfelől minden attól függ, hogy az ember miként kormányozza magát belőlről... 2 CSONTVÁRY