Beck Ö. Fülöp emlékkiállítás (Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1947)
szokva. Másfelől pedig elvárja, hogy a szobor a barokk és romantikus hagyományokat követő akadémiák értelmében a taglejtés, az arcjáték és a mozdulat bőbeszédű eszközeivel emberi érzést, lelkiállapotot fejezzen ki, zsánerszerű vagy drámai jelenetet ábrázoljon, esetleg valamilyen elvont gondolatnak, költői képnek legyen az allegóriája. Márpedig Beck ö. Fülöp jórészt egyenesen kőbe fogalmazott szobrai minden irodalmi vonatkozás és mimikai közlékenység híján, szűkszavú, vagy lelkileg akár kifejezéstelen arccal, magatartással állták a néző tekintetét. Formáik a természet érzékletes látszatát keltő részletezés helyett nagyvonalúan, olykor nyersen és darabosan voltak tagolva és tömbbe foglalt, szoros, zárt egységet, tömör építményt alkottak. Ezek a mereven, szögletesen feszülő, vaskos idomú, súlyos szoborformák az esztétikai szokványokhoz ragaszkodó, egykorú közvélemény szemében ízlést sértő, barbár forradalmi merényletnek hatottak. Pedig a forradalmi újítás valójában a monumentális szobrászat igen egészséges, ősi hagyományaihoz, az egyiptomi, asszír és archaikus görög szobrászat tanulságaihoz való visszatérést és ezeknek a tanulságoknak eleven, modern szellemű követését jelentette. Kétségtelen, hogy mint az új stíluskezdemények általában, Beck ö. Fülöp első kőszobrai sem voltak mentesek bizonyos programatikus túlzástól és elnagyolástól. De az akadémikus sallangoktól megtisztult, tömör, konstruktív szoborfogalmazáshoz, az egyben ősi és új értelmű, tiszta plasztikához csak ezeken a kezdeti túlzásokon át vezetett az út. Ma már nyilvánvaló, hogy a Beck ö. Fülöpre következő szobrásznemzedékek éppen e tekintetben mennyi termékeny útmutatást, serkentést köszönhetnek a mesternek. Ő maga a merev és nehézkes tömbszerűség, a kő, az anyag gúzsbakötő uralma alól idővel szervesebb, átszellemültebb klasszicista harmóniák irányába fejlődött; rideg formalátása emberivé enyhült. A húszas, majd a harmincas években, végül a második világháború idején készült szobraiból (Aphrodite, Judit, Szent Ferenc, Szittya lovas, Megdicsőülés, arcképek és síremlékek, a rózsadombi kút stb.) az élet lehellete, az értelem fénylő világossága és a lélek szabadsága árad. Ám a szoborfogalmazás szerkezeti fegyelmét, a kompozíció zártságát és tiszta, áttekinthető, nagyvonalú rendjét ebben az egyre növekvő szabadságban is mindvégig megőrizte. Bármilyen témához nyúlt, képzeteit mindig természetes, nyugodt méltóságú alakba, erőteljes, de csiszolt, nemes szépségű formába öltötte. 1944. nyarán régi, kedvenc témáját, a madaraknak prédikáló Szent Ferencet akarta kőben újrafogalmazni és pedig, ahogy nekem mondotta: „keményen, tömören, de a tizes évek szobraihoz képest sokkal szabadabb és harmonikusabb stílusban." A modellel elkészült, a hatalmas kőtömböt is kiszállíttatta Gödre, de a faragásba éppen csak hogy belefogott, amikor a nyilas rémuralom véget vetett további munkájának. A szobor később, fia, András irányításával, pontozógéppel készült. Beck ö. Fülöp magas kora ellenére is bámulatraméltóan bírta szívvel és izommal azt a megfeszített testi munkát, amelyet egy nagyméretű szobornak kőbe való faragása jelent. Sohsem felejtem el azt az órát, amikor egyszer munka közben figyelhettem. A Közraktár és Bakáts-utca sarkán, egy bérház homlokzatát díszítő, haraszti mészkőből való domborművön dolgozott. A két részre tagolt, igen terjedelmes kompozíció kilenc vasöntő munkást és egy jelképes női alakot ábrázol. Az ősz mester 1943 nyarán, nyolc héten át naprólnapra, rossz időben és izzó napsütésben, reggeltől késő délutánig állt az emelvényen, a domborművet faragva. Újságpapírból készült sapkájával, poros munkaköpenyében igazi mesterembernek, szakmányban dolgozó, egyszerű kőfaragónak látszott. Persze, elég volt egy pillantás a mester finomszellemű arcvonásaira, no meg a keze alatt készülő műre, hogy ez a benyomás megváltozzék és helyette a művész kösse le figyelmemet. Beck ö. Fülöpben a régi, nagy művészeti hagyományok módjára a művész és a mesterember lénye találkozott. Ezért van minden művének olyan természetes telítettsége, súlya, ezért marad meg bennök a csiszolt felszín alatt is olyan éppen és közvetlenül az érzés, az emberi igazság. KÁLLAI ERNŐ