Áron Nagy Lajos festőművész és Laborcz Ferenc szobrászművész kiállítása (István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1964)
Áron Nagy hajós: Ősi táj is rövid előszóban nem kívánom bemutatni a két művészt. Fehérvár tárlatlátogató közönsége már úgyis ismeri őket. Áron Nagy Lajos köztünk él, Laborcz Ferenc pedig mint vendég szerepelt ami számtalanszor az István Király Múzeum és a Csók István Képtár kiállításaim. Áron Nagy Lajos festészetében a lágy, érzelmes hang az uralkodó. Halk színei, oldódó formái — még az úgynevezett dekoratív hatású képein is — lírai vallomások a tájról, emberekről, a művész környezetéről. Ezek a képeik nem mozgalmasak, nem dinamikusaik, mégis erőteljesek. Juhász Gyula és Tóth Árpád verseinek csendes nyugalma jut eszünkbe. Mint ők, Áron Nagy is egyéniségével kiszűri a világból a zajt és lármát, s csak a már megtisztult érzelmeket vetíti elénk, a tiszta bánatot, vagy örömet. Nem maga a látvány, vagy a történés, hanem annak legbelsőbb emberi tartalma az, amit a színek nyelvén kifejez, amit képein elénk tár. Laborcz Ferenc talán legfőbb problémája és egyben műveinek legfőbb érdeme a szobrászi tér megteremtése. A szobor ugyanis, ellentétben a síkfelületű festménnyel, ugyanúgy három kiterjedésű, mint a mindennapok világa. Ugyanabban a térben áll, ül, lép, amelyben az élő ember és a természet létezik. De a jó szobor nem lehet esetlegesen jelen ebben a térben, hanem konkrét meghatározott helyet kell benne elfoglalnia. Az az olyan teret teremteni maga körül, amely — bár része a környezetnek —, de ugyanakkor kizárólagosan és megbonthatatlanul csak az övé. Ha több akar lenni a szobor egy élőképnél, ha valóban szobor akar lenni, akkor nem térhet ki e követelmény elől. És ez a valami, elsődlegessége mellett a legnehezebb feladat is a szobrász számára. A felületnek és a részleteknek legbravúrosabb mintázása a legmélyebb lelki, gondolati motívumoknak az ábrázolt arcán, vagy kompozícióban való megjelenítése is kevés, ha nem jön létre ugyanakkor a mű önálló, egységes saját tere. Laborcz ezt a térteremtést a legváltozatosabb módon oldja meg. Gondoljunk az Életvágy szellős és mégis szigorú ritmusú kompozíciójának három figurájára, vagy a Munkás építményes, mértani rendjére. Mondanivalónak és formának legszerencsésebb találkozásai. S ugyanilyen szerencsés kézzel, biztos mesterségbeli tudással nyúl Laborcz Ferenc mindig az agyaghoz is, amellyel dolgozik. Formai megjelenítés, belső tartalom mindig a legszorosabb kapcsolatban jelentkeznek művein az agyag, a kő, vagy fém természetadta tulajdonságaival. — S ami a legfontosabb, mert hisz a szobrászat sem a térért, vagy anyagért van , megtalálja az embert is, megtalálja a rejtett emberi érzések és mély gondolati tartalmak kifejezésének lehetőségét. Kovács Péter