Szöllőssy Enikó kiállítása (Mednyánszky Terem, Budapest, 1969)
A fiatal szobrászok formakísérletei sok vonatkozásban hasonló irányúak. Az érzelmi és dinamikai mozgás ábrázolásának megközelítése azonban a korán kibontakozó egyéniség szerint módosul. A bonyolult gondolati tartalom, a formát teremtő vágy halasztást nem tűrve kívánkozik ki belőlük a tenyérnyi éremtervekben, apró vázlatokban. A magyar éremművészet napjainkban tapasztalt fellendülésének, páratlan virágzásának magyarázatát is ebben a csillapíthatatlan közlésvágyban lelhetjük meg. Generációjuk élén haladnak az ifjú szobrászasszonyok, akiknek társaiknál is jobban kifejlődött az a képességük, hogy a családi lekötöttség mellett adódó szabad órákat felhasználják, régóta dédelgetett terveiket, fejben komponált plasztikáikat frissen rögzítsék. Ezért szólalnak meg gyakran a kis műfajokban, amelyek életük, szobrászlétük mértékét, kifejezésük léptékét nem korlátozzák, plakettek és kisplasztikák jelentésébe a világot tudják beemelni. A megtörtént és megálmodott dolgok, a tapasztalati és elméleti megismerés és a megszokott, hétköznapi érzelmek egymásnak feszülése fokozza, mozgatja, sodorja és ütközteti össze a részleteket. A gyengéd mintázáshoz, finom árnyalatok életre simogatásához szokott kezek tömbös, kemény formákat is tudnak építeni, teret szétrobbantó nagy szobrokat alkotnak, ha — ritkán — megbízáshoz jutnak. Monumentális munkáikban szigorúan lehatárolják a formai mondanivalót, szűkszavú, összefoglalt, érzelmet elrejtő előadásra törekednek. Szöllőssy Enikő is a kozmoszt ostromolja plakettjein, amelyeken e szonett lélekzetű műfaj határai kitágulnak. Kisplasztikai jelentésében még pregnánsabban mutatkozik meg a monumentális formálás és a hangulati elemek harmóniája. Harminc éves. Érdeklődését e három évtized kezdő és záróképei határozzák meg. A háborús tragédiák, amelyek gyermekkorának emlékképeit vésték belé és a múlt esztendő, amely második fiának