Hézső Ferenc festőművész kiállítása (Műcsarnok Kamara terem, Budapest, 1972)
A művésznek, önnön mércéje és a közvetlen barátok inkább dicsérő mint elemző megjegyzése mellett, a nyilvános bemutatkozás, a kiállítás jelenti alkotó tevékenységének igazi kontrolját. E próbatételre lehet „felülemelkedve", lehet félve, és lehet becsületesen készülni. Hézső Ferenc az utóbbiak közé tartozik. Művészete, eddig elért eredményei szemléletesen bizonyítják, hogy csak a vállalt feladat igazsága és a megfelelni akarás őszinte emberi és művészi erőfeszítései jelenthetik az értékteremtés alapját. Kétes siker lenne a jó vagy rossz indulatú megjegyzések segítő vagy ártó szándékán felülemelkedni, s épp ilyen öncsalást eredményezne a félénk bizonytalanság is. Hézső Ferenc festészetének meghatározói között éppen a súlyos, önként vállalt erkölcsi elkötelezettség, az „alföldi hagyomány" a legerősebb. A XX. századi magyar művészet jellegzetesen magyar „iskolája” éppen etikai tartásának öröklődése révén vált hagyománnyá; a legkritikusabb időben is a képzőművészethez való kötődést jelentette. Az alföldi hagyományokhoz való kötődésben két alapvető magatartásformát különböztethetünk meg. Van aki belső indítékból, az érdeklődés mélységét és a kifejezés eszközeit is átvéve kötődik tájhoz, emberhez. Mások a továbbalakítás igényével vállalják alföldi indíttatásukat, a környezet és az örökség meghatározói csak alapnak tekintik, s végeredményben tevékenységük nyomán gazdagodott, hajtott új hajtást „az Alföldi iskola". Hézső Ferenc is ez utóbbi utat választotta. A néhány évvel ezelőtti, Csók Galériabeli bemutatkozása — amelynek egyik kiemelkedő, sok nyilvános próbát kiállt műve a Bütykös című alkotása volt — már elénk tárta azokat a jellegzetes vonásokat, amelyek önálló művésszé avatták Hézső Ferencet. Képeinek építkezésében, a formák színek rendszerében még több volt a múltat jelentő hagyományhoz kötődés de teljesen új elemként vallott a fiatal művész törekvéseiről a gondolati igényesség, az emberek a környezet és tárgyak megjelenítésében már nem a folklór divat igénye, hanem az e századnak is tanulságot jelentő tartalmi elemek kibontakoztatása, megfestése volt művészi szándéka. Az elmúlt években tovább érlelődött, s következetes kutatás útján erősödött a választott út következtében kialakult festői nyelvezet. Hézső Ferenc jutott talán a legtovább azok között, akik az alföldi realizmust tartalmi vonatkozásaiban vállalják, de ugyanakkor a formában a dekoratívabb eszközök, sommásabb, és elevenebb, színekben is gazdagabb világát alkalmazzák Nem könnyű feladat ez, hiszen az oldódás nagyon könnyen feloldódást is jelenthet, a dekoratívitás produkcióvá válhat. Hézső Ferenc festészetében a gondolatiság a szinte panteisztikus ember és tájszeretet maradt a fundamentum, az újonnan sajátjává vált kifejezési eszközök nem önmagukért élnek, hanem festői igényességét szolgálják. Mesteri módon tudja feleleveníteni a népi formaalkotás törvényeit, a szinte szőttesek faktúrájára emlékeztető képeken a paraszti élet bölcs harmóniáját, a tárgyak csendéletben megörökített viszonylataiban az emberi kéz alkotó erejének hitelét. Érdekes tény, hogy e szellemben alkotott művek első jelentkezésekor sokan kérdően álltak, nem értették, talán nem is szerették a képeket. Ha „alföldi téma" szerepelt túl modernnek, ha korunk gondolati kérdése jelent meg túl „parasztosnak" érezték a művész eszközeit. Nem a kétkedőknek volt igazuk! Sokkal inkább az az igazság, hogy Hézső Ferenc a nehezebb megoldást választotta, s nem a külső igénynek, hanem saját útja törvényeinek engedelmeskedett. Választása helyességének és elért eredményeinek e tárlat s a még szélesebb bemutatkozást biztosító TV szereplés minden bizonnyal visszamenőleg és előre is meggyőző igazságot fog szolgáltatni. BERECZKY LÓRÁND