Portré kiállítás (Láng Művelődési Központ, Budapest, 1972)

Bevezető Nehéz lenne néhány sorban összefoglalni, bemutatni a művészi portré fejlő­dését az óegyiptomi kultúrától napjainkig. Néhány általános megállapítás, a magyar portréművészetre való utalás azonban mégis ide kívánkozik, e sajá­tos portrékiállítás megnyitója elé. * Az emberi fej művészi ábrázolása távoli múltra tekinthet vissza. Több év­ezredes fejlődését mindig az adott kor szelleme és a társadalom fő jellem­zői határozták meg. A portréművészet folytonos alakulása, változása mögött mindvégig magasrendű igény húzódott meg. A művész sohasem elégedett meg a választott modell pusztán külső formai visszaadásával, hanem a belső em­beri tulajdonságok, az individuum lényege megragadására törekedett. A magyar portré megszületését érdemben a reneszánsztól számíthatjuk. Régi sírkőplasztikánk portrészerű ábrázolásai maradandó értéket képviselnek. A barokk kort reprezentáló Mányoki Ádám életművében a legjelentősebb helyet arcképei foglalják el. Ferenczy István arcmásai nemcsak a klasszicizmust képviselik, neve összefonódott a magyar felvilágosodás eszméivel és nem­zeti szobrászatunk megteremtésével, elindításával is. Barabás Miklós neve a biedermeier festőstílust fémjelzi a műfajban, míg a 19. század második felétől minden jelentős alkotónktól ismerünk elmélyülten ábrázolt portrére­meket (Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Mednyánszky László, Szinyei- Merse Pál, Ferenczy Károly stb.). Századunk művészete is kimeríthetetlen arcképekben, szoborfejekben, és nagyjaink számos önarcképével gazdagodott a magyar portréművészet színvonala (Derkovits Gyula, Egry József stb.). * A Lehel úti művészek nem kis dologra, mondhatnánk úttörő jelentőségű fel­adatra vállalkoztak, amikor teljes egyetértésben tették magukévá e szigorúan tematikus, portretista szereplés gondolatát és megvalósítását. Ez a csupa portré tárlat nemcsak azért figyelmet keltő, mert ilyen még nem volt s így bizonyára vonzereje lesz, hanem — és elsősorban — azért, mert egy kissé

Next