Csiky Tibor (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 1975)

évszázadok és évezredek ismert és ismeretlen művészeihez hasonlóan a vi­lágot akarja megismerni, a dolgok lényegét szándékszik esztétikai értékű megfogalmazásba sűríteni. Alkotó munkája annyiban tér el a művészetben már megvalósult előzményektől, amennyiben a világ, korunk élete is meg­változott, és igényli a változást. Öt évvel ezelőtt írtam szobrairól: „A modern művészetnek nem a társa­dalomból kivonuló, függetlensége érdekében elkülönülő iránya ez már, ha­nem aktivitásra, minél nagyobb részvételre törekvő képzőművészet, mely céljának középpontjába állította a társadalmilag hasznos, formáló munkát.” Ez a megállapítás azóta a gyakorlatban igazolódott. Csiky Tibor plasztikái helyet kaptak több közintézmény terében, s a mai ember mozgalmas lété­vel, szemléletmódjával összecsengő ritmusokat sugároznak. Sokan kedvelik a szobrász ékszereit is, ezeket a kis méretben, egyszerű alakban életre kelt, telített plasztikákat. Mindezt nem érte volna el nehéz és szívós művészi küzdelem nélkül. 1963- ban faragta fába a kiállításon bemutatott első munkáját, álló alakú kör­plasztikáját. 1964-ben készült az első kis struktúra, melyet utána a fába — többnyire mahagóniba — faragott struktúrák jobbnál jobb, a festett szob­rok felé táguló modern reliefjeinek sorozata követett. 1969-től kezdve von­zotta a polírozott bronz. Ezt a fához hasonlóan nemes és érzékeny, számos jelentős kompozícióját hordozó anyagot cserélte fel mostanában a króm­acéllal, mivel az utóbbit még keményebbnek, mai közlései számára alkal­masabbnak találta. A fényképezés néhány éve foglalkoztatja. Vele — mint a csillagász űrbe tekintő óriáslencséjével — ismeretlen csillagokat talál: az élő valóság jel­lemző, de figyelmünket elkerülő fontos részleteit, melyeket nem a művész farag, mintáz, de képzeletével és gyors megvalósító eszközével mégis ki­faragja őket az anyag tömegéből, hogy megismerhessük világunkat a tuda­tunkhoz, érzelmi életünkhöz el nem jutó üzenetét. A közönség számára­ se­gítséget jelentenek a fotográfiák a plasztikák befogadásához is. Hiszen mindkét területről hasonló közlés érkezik hozzánk. A szobrászi kifejezés annyiban különbözik a művészi fotótól, hogy önmagában — és bennünk — lel rá a valóság képi jelentést, megismerést ajándékozó formáira. Solymár István KÉPÜNK: ORGANIKUS MOZGÁS I—IV. POLÍROZOTT BRONZ

Next