Ágh Ajkelin Lajos festőművész kiállítása (Képcsarnok, Budapest, 1978)

Ezen a kiállításon két mestert köszönthetünk: az egyik a ki­állító, a most 70 éves Ágh Askelin Lajos, a másik aki lát­hatatlanul, csak indulatával van jelen Vaszary János. Előbb néhány szót a holt Mesterről. Tanítványainak lendületet, bá­torságot adott, hogy ne a látott világ kész képeit nyomozzák, hanem a színek szimfóniáját, a formák szilárdságát, vagy ka­vargását, a vonalak komorságát, vagy vidító cikázását. Egyet­len tanítványa sem utánozta a Mester stílusát, mindegyik ön­maga kifejezését kereste. Vaszary János a modern magyar művészet elindítója, szenvedélyes prófétája volt. Ágh Askelin Lajos — kinek családja még a török időkben ta­lált otthont közöttünk — Vaszary János tanítványa volt, a szó legnemesebb értelmében: nem követő, hanem felszabadult ember! Jól emlékszem egészen fiatalon kiállított egyik ké­pére. Egy hatalmas nagyított emlő volt, lüktető finoman kéklő ereivel s ezen „legelészett” két ormótlan bolha. Ebben a kép­ben már induláskor benne volt a későbbi Ágh Askelin. A való világ óriásira nagyított mikroszkopikus élménye mai napig is meghatározója piktúrájának: sejtek sejtenek, fák töredezett kérge pattogzik, finom hajszálak bozótja kúszik hófehéren, vagy a világmindenség kavargó misztikuma néz reánk képeiről. Technikája is új: viasztempera. Ám ne elégedjünk meg az izgalmas felületek letapintásával, az érdes, sima, ráncos, habos felületek szépségével, hanem kérdezzük Babitssal: ,,ez a sok szépség mind mirevaló?” A feleletet keresve nézzünk önmagunkba. Vajon örömünk úgy keletkezik-e, hogy nevető arcok tűnnek fel bennünk? Korántsem, hanem melengető, bizsergő érzés lepi el érzéke­inket. A szomorúságban netán gyászalakok jelennek meg ben­nünk? Korántsem, hanem reménytelen szorongás lesz úrrá bennünk. A szerelem talán ideálunk alakjának felidézésével járja át lényünket? Igen is, de nem is, lényegesebb a sejtek vörös forradalma, ami elönti valónkat. Folytathatnék ezt a végtelenségig: az illatok, ízek, hangok világa nem alakokban, látványban ölt testet, hanem jó érzésben. Nos, az újkori mű­vészet belefáradt abba, hogy önmagát belelássa a környezet­be, hanem megkísérelte az indulatok és hangulatok közvetlen ábrázolását színekkel, formákkal, vonalakkal, tehát a festészet elemi eszközeivel. Ezzel el is érkeztünk Ágh Askelin Lajos művészetéhez. Nem „elidegenedés” ez az emberitől, sőt közelebblépés min­dennapi valóságélményünkhöz, ahhoz ami valójában hatalmá­ba kerít egy-egy megrendítő élmény kapcsán. Érzelmek, in­dulatok, hangulatok bontakoznak ki képein. De érdekes és szép dolog, hogy Ágh Askelin Lajos képeinek mindig van kapcsolata mindennapos látványaink világával: akár a falról letépett plakátok emlékeit, akár a pillangók libbenő röptét, vagy a szélein vörösen izzó vaslemezt, akár pedig az Űrre­pülők földlátomását festi, a valóság emlékképeit mindenütt megtaláljuk, de akkor is, ha a szemmel felfogható valóság he­lyett a mikroszkóp váratlan látványszövetét idézi fel. Ez adja Ágh Askelin művészetének sajátos szépségét: egyesül benne a valóság, a látomás és a festői eszközök kifejező szépsége, az anyag mozgásának szépséges sajátossága. De ne feledkezzünk meg a lényegről: a képek szépek! Be­lénk ivódnak, emlékeinket gazdagítják. Környezetünk szürke­ségéből színek sziporkáznak elénk s mi csodálkozunk, hogy ezt eddig nem vettük észre. Ez a legnagyobb ajándéka Ágh Askelin művészetének: köszönet érte!

Next