Múzsák Múzeumi Magazin (Budapest, 1982)

A szent sarok A magyar parasztház hagyományos szobaberendezésének egyik fő jellem­zője, hogy a belső tér egy képzeletbeli átló mentén két, egymástól élesen elkülönülő részre oszlik. A szobába lépő az ajtó közelében a helyiséget fűtő kemencét vagy a csempékből összeállított kályhát, esetleg a kandallót látja. Ennek közelében zajlik a hétköznapi élet: a ház lakói télen itt morzsolják a kukoricát, javítják a szerszámot, és itt végzik az egyéb, szemeteléssel járó házimunkát. A kemencepadkára ültették le a betévedt idegent, s a kemence és a fal között húzódó részen, a sutban játszottak a gyerekek. A szobának ezzel átellenes szögletében állt az asztal, mögötte a falak mentén padok. Ez a sarok volt a szoba leginkább tiszteletre méltó része. Idegennek hívat­lanul nem illett odalépni. A néprajzi irodalom ezt a lakásrendet a „sarkos berendezés", „szegletre rendezett bútorozás" megjelölésekkel illeti, a lakás két fő térfelét pedig a „munkatér" és a „kultikus tér” vagy „szent sarok” elnevezéssel jelöli. Ez a berendezési mód különféle változatokban szinte egész Európában elterjedt. A térbeosztás történeti fejlődését, a sarkos elrendezés kialakulását még nem tisztázta kellően a kutatás. Az Árpád-korban épült falusi házak ásatásai mutatják, hogy a lakástér egyik sarkában mindig ott van a kemence, míg ezzel átellenben rendszerint egy úgynevezett ülőgödör mélyed a földbe. Itt a gödör pereme az asztal körüli padok szerepét töltötte be, s a háznak ez a szöglete lehetett a kultikus tér, a szent sarok. A feltárások során előkerült olyan ház is, ahol a kemencével átellenben lévő sarokban egy hátracsavart fejű, oldalára fektetett kakas csontvázát találták, amely nyilvánvalóan a ház sikeres felépítése, biztonsága érdekében odahelyezett építőáldozat ma-Szőlőhegyi présház szent sarka, Homokkomárom

Next