Horváth Lajos festőművész kiállítása (Csontváry Galéria, Budapest, 1993)
Miként a komor táj, az otromba kődarabok, a csonka vagy a teljes, de mindenképpen szép test, a torzó, a szoborrá való alak és a megelevenedő szobor, a drapéria is vissza-visszatérő képelem Horváth Lajos piktúrájában, mint valamit eltakaró, mint valamit megmutató, mint valamin megfeszülő vagy valamit lazán körülölelő, vagy csak egyszerűen odavetetten aláhulló, heverő anyag — így vagy úgy jelenlévőn, de mindenképpen fokozván a sejtelmesség-érzetet, a homályosság-tudatot. Nem, nem hull le a lepel: a takart tartományban valóság és mítosz egyszerre motoz: a mélyből bibliai vonatkozások sejlenek fel. A motívumkor zárt, a színtér egységes, a szereplők által sugárzott atmoszféra állandó: a festői látomások a kék és a zöld sötét, borongós árnyalataiban jelennek meg, a hideg, komor színvilágot csak néhol töri meg egy-egy sárga folt vagy nyaláb fellobbanása. Wehner Tibor A táj az egyik legjelentősebb alkotórésze ezeknek a vásznaknak. Mindig monumentális a környezet, az előtér és a háttér távlatai óriásiak — a hatalmas égbolt, a víz végtelenje, a Nap és a Hold, melyek látszólag feloldhatatlan ellentétként kerülnek szembe az ember számára kijelölt hellyel: egy színpaddal, egy emelvénnyel, egy leszűkített térrel. Innen nyílnak azonban újra az ajtók és ablakok a végtelen felé, kapcsolatot remélve. S ezek a nyitások, a kapcsolat teremtése többértelmű: térben és időben egyaránt halad, mígnem eléri az embert magát, a lélek, a belső állapotok végtelenségét, „tükröt" tartva elénk. E festészet központi gondolata az egyén és a külvilág, a kint és a bent, a bezártság és nyitottság, a „világba vetettség" XX. századi problémája. Mindezek a gondolatok olyan festői világba jelennek meg, mely az előbbiek értelmében teremtett világ, mégsem álom, látomás, sokkal inkább a gondolat, az intellektus képi megjelenítése. Róth Éva