A Tatabányai turul II. (Tatabánya, 1993)

dr. Csőke Sándor: A Tatabányai Turul helyreállításának története Minden nép, sőt minden kisebb közösség is ragaszkodik hagyományaihoz és büszke őseire. Városunk térsége ritkán jutott a történelemben központi szerephez, de egyszer, s mindjárt a kezdeteknél a magyar nép sorsát meghatározó események középpontjába került. A hagyo­mány szerint itt zajlott le a honfoglalás egyik döntő csatája, a bánhidai csata néven ismert ütközet Árpád és a morvák fejedelme között. Városunkban a Turul emlékeztet az ősi hagyományokra, s a m­i ragaszkodásunk a Turulhoz éppen olyan erős, mint amilyen erős lehet mások hagyománytisztelete. Ezért, ha a Turul helyreállítási munkáiról írok, nem lenne helyénvaló, ha ezt mint egy vesszőfutás történetét írnám le, hanem a dolog természetéből következően arról kell írnom, ami ennek a ragaszkodás­nak a jeleit megmutatja. Amikor mint felelős városi képviselő a Turul-üggyel találkoztam, a Turul már romokban hevert. A demokratikusan választott önkormányzat 1991. december 20-án kapott először tájékoztatást a Turulról. Az előterjesztés bővelkedett a „leg”-ekben. ,A legnagyobb magyar emlékműszobrász legjobb alkotása. A legnagyobb madárszobor. A felszálló magyar állami­ság legjobban sikerült kifejezése.” És nem sorolom tovább. A sok méltatás mögött azonban feltűnt valami gyanús dolog is, mert az előterjesztő az érvei közé felvette, hogy „kotlóstyúk” nem méltó a városhoz, s ő tud is olyan vállalkozót, aki 40 millió forintért (plusz-mínusz 20 %) meg tudja csinálni a hiteleset. Emlékezetem szerint 1991. januárjában kértek fel, hogy tekintsem át a lebontott Turul-em­­lékmű helyreállításának lehetőségeit, s tegyek javaslatot a helyreállítás ügyével foglalkozó bizottság felállítására. Az események ezt követően peregni kezdtek. A város közgyűlése a Turul Bizottság tagjává Izing Mihály és Zombai Tamás képviselőket, Garam­er Béla fémszakértőt, Németh Miklós megyei főépítészt választotta meg. Rám bízták a bizottság elnöki tisztségét. A bizottságnak egyszerű volt áttekinteni a múlt eseményeit, mert rendelkezésre álltak vizs­gálati jelentések, amelyek korrekt módon tárták fel a tényeket. A jegyzőkönyvekben pontos számadások voltak a közpénzek herdálásáról, illetőleg ami kimaradt belőlük, az a tanácsülési jegyzőkönyvekből kiolvasható volt. Akkor a kár mértékét 7 millió forintra tettük, de most már világos, hogy a kár teljes összege 10 millió forint, mert a hegytetőn minden elpusztult. Valami alapítvány-félét is csináltak 3 millió forintból, ennek sorsát viszont teljes homály fedi. Tud­tunk arról is, hogy a szobrot 1990-ben az országgyűlési képviselőválasztás napján bontották le. Lángvágóval szétdarabolták, s a végén daruval tépték le az alapzatról. A bontást még a tanács rendelte meg. A tanácsülési jegyzőkönyv elnöki vitazáróként és összefoglalóként rög­zíti, hogy a bontás időpontjáról nem kívánták a nyilvánosságot tájékoztatni. Nem is tájékoz­tatták. Nem tagadom, a bontás barbár módját bűnnek tartottam és tartom. Ha már ekkor lett volna beleszólásom, a restaurálási munkákat helyben végeztettem volna el. Határozott véleményem ugyanis, hogy a szoborpalástot lebontva, gondoskodhattunk volna a vázszerkezet megfelelő megerősítéséről és javításáról, valamint az alapzat erősítéséről. Erre ma már lettek volna megfelelő módszerek. S ezt követhette volna a restaurálás. Erről viszont már felesleges az elmélkedés. Az első bizottsági szemle nem volt barátságos. Sok akadályt kellett leküzdeni. A szemlén elképedve láttuk, hogy a szobordarabok őrizetlenül hevernek egy felsőgallai udvaron, egy

Next