Genius Loci Szentendre látványa és motívumai festményeken és fotókon (Szentendrei Képtár, 1996)
A festményeken, fotókon megjelenő Szentendre jelenlegi kiállításunk válogatási szempontja. Az idén nyolcszázötven éves város motívumainak lajstromozásával nem pusztán népszerűsítés a célunk, hanem bevezetés egy ikonográfiai kutatásba, mely motívumokon keresztül ragadható meg ugyan, ám jóval szövevényesebb a látszat-evidenciáknál. Mert egyáltalán nem szokványos az, hogy Bálint Endre Párizsban fesse meg legszentendreibb képeit, Deim Pál pedig a prilepi kolostorban. Mi hát a hely szelleme, mely időn és téren túl kísér, amely a legváratlanabb képzettársításokra indít, amely magára ölti más városok más ruházatát, mégis Genius foci marad? Amíg utcaképeket, ismerős épület-együtteseket látunk viszont a képeken, nincs "megfejteni" valónk, ám nem mindig válogatható külön a motívumoktól a természeti környezet meghatározottsága, mely csak a mediterrán vidékekre, Szentendrénél sokkal délebbi településekre érvényes. Ebből adódik a tárgyak meghittsége, egymást tartó-ölelő együttélése, amelyben nyoma sincs a harsogásnak, a vetélkedésnek, az egyformaságnak, hanem a csöndes derűnek. És nem választható le a motívumokról az a gazdagság és telítettség, amely az évszázadok során ivódott bele ezekbe a helyhez kötött, s legtöbbször lokalizálható formákba, a település profán és szakrális épületegyütteseinek halmazába. Ez nem egyszerűen egy barokk kisváros jellegzetessége, de nem is a két - háromszázéves rekvizitumok tárgyi konkrétsága, hanem a Szabó Júlia által már felderített sajátosság: a kultúra évezredes átöröklődése, beszivárgása a tárgyak közegébe. A motívumoknak ez a szövedéke, ez a nem keveredő, egyedi halmaza minden egyes tárgyában egyidejűleg mást is jelent: többet önmagánál: az előtte-, a benne-, a fölötte lévőt is. (Például a napsütést, amely Szentendrén olasz ciprust, kínai legyezőpálmát vagy gránátalmát tud érlelni. Például Kocsis Imre kertjében.) Írók, költők Szentendre sajátosságain merengve szintén erre a következtetésre jutnak: "...újra és újra fel kell fedeznünk Szentendrét, mert szüntelenül kiderül róla valami, amit nem tudtunk addig, ami nélkül pedig nem lehet igazán a mienk, s nem lehetünk igazán az övé." (Fábián Zoltán) "Szentendre fehér házai délidőben úgy vakítottak, mint a kendőzetlen igazság..." (Bálint Endre) "...öreg, szűk utcácskák, régi kapualjak, egy gyönyörű, elhagyott, omladozó templom valami furcsa légkörrel telítik ezt a helyet. Estefelé valószínűtlenül kékeslila hegyek és rendkívülien szép holdas esték, amikor a hold vakítóan foszforeszkál az ócska templomfalakon. Itteni munkáim mind valami misztikus telítődöttséget kapnak." (Ámos Imre) És még valami, úgy tűnik, itt nem születik tárgyilagos festészet (mindmáig!), hanem csak lírai, még a legszublimáltabbnak tűnő geometria sem tárgyilagos. Példa rá Barcsay meleg és gazdag, Rudwayi színvilági absztrakciója. Az 1926 óta eltelt hét évtized műtárgyanyagát átválogatva két periódus hívja magára a figyelmet gazdagságával, sokrétűségével: a harmincas évek és az a bizonyos hatvanas évek, melynek új tendenciáit a szakma már több nekifutásban is értékelte. Nagyjából a húszas évek végével ugyanis lezárul a plein air utcaképek dominanciája. Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Onódi Béla, Jeges Ernő, Rozgonyi László olykor intim, olykor romantikusan nagyívű látványait már 1932-ben felváltják az ékítményes, idillikus hangulatú feldolgozások: Czimra Gyula, Modok Mária, s az előbb említett Onódi Béla képein. A meseillusztrációként ható élénk színezés a város varázslatosságára utal. Paizs Goebel világa 1934-re már sajátosan nosztalgikus-szimbolikus, a finánc Rousseau-ra és a korai Gauguin-re emlékeztető. Motívumai a közkedvelt patakpartra szorítkoznak: álom és valóság, vágyott és keresett, lehetséges, de mégis hiányos teljességére. (A nagyon is racionálisnak ismert Kmetty Jánosnak az övéhez hasonló a harmincas évek derekán festett utcaképe mind ecsetjárását, mind színvilágát tekintve.) 1934-ben a városképek között megjelenik egy idealizáló látványrendezés is, amely "tiszta" formákra, szürkés színekre törekszik. (Heintz Henriknél és Kántor Andornál.) A Vajda Lajos által 1935-ben festett torony és kapualj már kivágás a látványból: redukció, tájékozódás-igényű rendezés. A következő évek motívumai - szentendrei házak, feszületek, ablakok, tornyok szintén látvány-fragmentumok, egymásba vetítve, elforgatva, rajzolva-festve-ragasztva. De minthogy igen gyakran közéjük rajzolja önmagát is, ezek az 1937-re kiérlelődött kompozíciók az "itt élnedhalnod kell" emblémájává, képi kifejező eszközévé válnak. Korniss korai Szentendre-képei megható "emlékképek": a fehér házikókból, kis toronyból és alacsony fácskákból álló utcakép már kivonatolt emlék, forma- és színritmusokkal díszítgetett, eszményített városkép. Vajda és Korniss törekvéseivel egyidejűleg, a harmincas évek második felében válik kiemelt motívummá, Szentendre-szimbólummá Amos képein a torony, a pestis-oszlop, az egymás fölé emelkedő házak látványa - nem ragaszkodva semmiféle "külső" rendező elvhez, hanem csak élményvilága, víziói kivetítéséhez. Ennek az évtizednek még egy markáns alakja van: Ilosvai Varga István, aki a látvány szerkesztettségére, ugyanakkor intimitására törekvő, elomlóan színes udvar- és tetőképeket fest. A negyvenes évek végéről emlékezetes néhány, a szentendrei művésztelep oszlopszerű fatörzsei mögött megbúvó kis ház látványa önkéntelen kivetülése a védelemre szorultságnak, a fenyegetettségnek. Az ötvenes évek sovány termése után annál meglepőbb a váratlan kibontakozás, a megújulás: Barcsay, Miháltz, Czóbel és Kmetty művészetére ugyanúgy érvényes ez, mint Bálint Endréére és Korniss Dezsőére. Ez a megújulás - szakmai körökben köztudott - nem egyszerűen része, hanem táplálója, hitelességével forrása is a hatvanas évek magyar művészetének. Itt és most azonban mégis a "hely szelleme" miatt van jelentősége ennek a megújulásnak. Szentendre utcaképeinek, háztömbjeinek a látványa indítja Barcsay Jenőt korábbi, a negyvenes évek végén megszakadt konstrukciói kibontása irányába; szentendrei kertjének meghittsége, ölmelege készteti Czóbelt a maga kései, elomló posztimpresszionizmusára és bensőségességére egyidejűleg; a hazatalálás, a szentendrei falak, rácsok, kerítések tárgyai indítják Bálint Endrét szürrealisztikus kollázsainak, saját belső világának összegzésére és kivetítésére. Mindehhez Szentendre tárgyi és szellemi valósága a forrás. Belőlük, az ő művészetükből azonban újabb sarjadások indulnak: az akkor fiatal nemzedék az ő "hónuk alól" nő ki: Balogh László és Deim Pál Barcsay által, a nagyon fiatal Kasza Sipos Kmetty és Deim által, néhány Vajda Stúdiós fiatal pedig Bálint Endre által inspirálva. Mindez azonban úgy értendő, hogy maguk az említett mesterek is visszanyúlnak saját korábbi szellemi közegük eredményeihez, történeti előzményekhez tehát, miközben a bontakozó tehetségeket is arra indítják, hogy tudatos összegzők legyenek, mint Deim Pál, vagy Kasza Sipos László. Mi mindent jelent hát Szentendre az újabbkori művészet történetében? Tárgyi világa most már fragmentálisan, töredékeiben és szerkezetében - ad megragadható képi motívumot a művészek számára, de nem függetlenül az előzmények, a szellemi örökség, az évtizedek alatt felhalmozott kultúra ízeitől és zamatától. Mert olyan ez a "locus", hogy nemcsak befoglaló formája, hanem éltető ereje is a sarjadásnak. Ki tudja megmondani a növényről, hogy mi adja a növekedést? Azaz: mindaz az alkotói magatartás, amely maradni, visszanyúlni, kitartani merészel, amely úgy teremt korszerűséget, hogy esetleg maga közelről nézve korszerűtlennek bélyegeztetik - ez mind hozzátartozik Szentendre lényegéhez. Dehát pontosan ez a Genius. Tudjuk, hogy a szellemi összetevők leginkább rejtettek, ezért is kell tovább elemezni, szeletenként vizsgálgatni a szentendreiség mibenlétét, hogy lássuk meg benne Czóbel és a posztimpresszionisták motívumban nehezen megragadható hagyatékát, Korniss szellemiségéből és eszköztárából - szentendrei műterméből közreadott - művészi látását, a jelek, gesztusok gazdagságát. Másképp nem érthető a jelenünk, a hagyományok és az újítás kapcsolata, még a harminc évvel ezelőtt ideköltözöttek művészetében sem. Kiss Joakim Margit