Kádár Tibor festőművész kiállítása (Művészetek Háza, Csikász Galéria, Veszprém, 1996)
KÁDÁR TIBOR Veszprém, Kittemberger K. u. 13 Mi van a beszögezett kapu mögött? Érett, gesztenyebarna, súlyos gerendákkal és lécekkel beszögezett fakapu. Nemcsak a zártság érzetét kelti, ahhoz elég lenne egyszerűen egy csukott ablak, vagy ajtó is, de a masszív fatömbök és rácsot alkotó keresztlécek nemcsak a ki és bejutást akarják megakadályozni a kapun át, de annak még a gondolatát, a nyitás lehetőségét is. És ilyet csak az csinál, aki saját hatalmát akarja megmutatni, demonstrálni az erőt és az erőszakot. Aki félelmet akar kelteni. Ilyen beszögezett fakapu tornyosul Kádár Tibor 1990- es festményén. (Előképei szerte Erdélyben) Kádár Tibort nem hagyta nyugodni ez a szimbólum-értékű beszögezett fakapu. Ha nem is tűzzel-vassal, vagy faltörő kossal, de saját eszközeivel, a színekkel megpróbált behatolni mögé. Az emberhez, és a festőhöz közel álló anyagnak, a fának szerkezete, formája, faktúrája Kádár 1991- es képein is visszatér, úgyis, mint a “Lehetőségek” és “Kapcsolatok” fa-szerkezetei, ihlető konstrukciói, egymásba simuló fa-illeszkedésekkel, melyek összekapcsolásához semmilyen idegen anyagra (sem fémre, sem műanyagra) nincs szükség. De feltűnnek a barnák az 1991-es kereszt- és corpusz motívumain is. A meleg barnák, sárgák, égetett sziénák mellett az égő, pusztító vörös továbbterjedve uralja a “Háború” képet. A Kapu sorozat, a Háború, a Közép-Európa Kádárnak katalógusból és kiállításokról ismert képei. Tudjuk, hogy a festő ellensége a túlzásoknak, és a braque-i “érzelmet korrigáló szabályt” szereti. Legújabb kiállításán folytatja ezt a gondolatsort, és kiegészíti azokat a megszínesedett kompozícióit is, ahol a titánfehérből és azúrkékből ezüstös fény sugárzik. A Csikász Galéria kiállítására belépve megdöbbenünk. Nem egy tartózkodó, színekre érzékeny festő vásznait látjuk csupán, aki könnyed hajlékonysággal és eleganciával kezeli a vonalakat is. A festő termeken és folyosókon át vezető installációja a bennünket körülvevő békétlenség miértjeire, a beszögezett kapuk rejtélyeire keres választ. A folyosón, amelyen át kell haladnunk, a kiállítás-nézés dramaturgiája szerint, még igyekszünk leplezni meghökkenésünket a kuporgó vagy összegörnyedt alakokat sejtető, falra erősített dombormű láttán. Kicsit megnyugszunk az első teremben: a falakon képeket látunk. A “Kereszt termében” a görögkereszt formájú nagy pannó valójában modul-rendszerűen megjelenő drámai kompozíció. Az egyes elemek belső összetartó ereje adja az egész egységét. Az egyneművé lett corpusz és kereszt a visszatérő földszín barnákkal-okkerekkel (ismét Kádár faanyagainak a színei!) a diptichonokon és önálló képeken is golgota-sorsokat gondoltat tovább. A második terem a “Harcosok terme” — sokkoló. Nemcsak a képek harcosainak álarca-arca-pajzsa riasztó a skarlátvörös-feketékkel, de a fakoloncokkal felfüggesztett, térbe tolakodó, hatalmas roncsolódott műanyag falak is rémisztőek. A provokálás a harmadik teremben folytatódik: a fekete drapériával burkolt teret betölti a szürke emelvény, s a ráhelyezett, emberformájú, idegen anyagból készült öntvények. Az ólomszürke műanyag a fénytől ezüstös hideg csillogást kap, a feketére égetett kopjafákat szinte észre se vesszük. Feleslegessé válik tájékozottságunk arról, hogy a festő, plasztikai kísérleteket kipróbálandó, némelykor rábízta magát a formák véletlenszerűségeire, a melegben formálható, háromkomponensű, üvegszövet-poliészter rejtett tulajdonságaira. Ugyanazt a döbbenetet érezzük, amit akkor éreztünk, amikor először életünkben szembeszültünk a haláltáborok dokumentumfotóival, vagy mai háborúk értelmetlen pusztítást mutató mozgóképeivel. Az iszonyatnak ezekkel a képeivel, a szörnyűségekkel együtt élünk. Önvédelemből, elkerülni a csömört és a tehetetlenségünkből adódó lelkiismeret-furdalásunkat, igyekszünk nem figyelni rájuk. De itt, egy percre megállunk. Kádár Tibor mementót állít. Tisztelet az anonim áldozatoknak. A folyosón gyűrt műanyag-fríz. Átvezet az utolsó terembe, ahol végre fellélegezhetünk. Az “Oltárok termé”-ben felszabadult színek között vagyunk. Szenvedélyesen festett fény- és víz-oltárképekbe az impresszionisták frisseségét idézve betör a levegő vibrálása, és mint Kádár angliai képén a ránkzúduló zöld-özön, reményt mutat. Az “Oltárok terme” áldozat színtere lesz: lebomlás a szent hely, a természet előtt. Üdvözlégy, Seven Sisters! (