Sánta László festőművész (2007)
Poroszlón születtem hetvennégy éve. Apám 1932-ben ott bérelte a patikát, nem tudva, hogy a gyógyáru nagykereskedő már megindította a csődeljárást. Későbbiekben is az ő „életrevalósága” mutatkozott meg, ezért a tizenkét éves iskolai tanulmányaimat tizennégy településen végeztem. Ennek az életformának a hozadékaként fogom fel a művészeti irányzatok sokféleségében való átjárásaimat. Családi életünk drámái, és a negyvenes, ötvenes évek nem is engedtek a nonfiguratív formanyelv vizuális gyönyöreibe merülni. A szinte derűs színvilágú ez évezredbeli képeim jelzik a valós élményekhez kötődésemet, és a bázis keresésének egyik hajtása a szülőhelyemhez való visszatalálás is. Szakmai tanulmányaimat olyan akadémiai státusú képzőművészeti főiskolán kezdtem 1952-ben, ahol a kornak megfelelő képtelenségek mellett érvényben volt a Lyka Károly féle, 1929-es képzési reform struktúrája. A hatéves tanulmányban az alapozó első év 92-92 órás ceruza-, majd szénrajzból állt, egy fél évig csak gipszfejről, aztán már modellről. Első olajképemet 1954 novemberében készítettem három almáról és egy népi hímzéses terítővégről, a kötelező három hétig „fejleszteni” próbálást betartva. Az igazi agytorna a feladatkeresés volt, és a vizuális megoldás önbírálatának kétségekkel teli tépelődései. E folyamat és a társak formai megoldásainak értelmezése, valamint az azokról hallott kritikák egyeztetése szemléletalakítással járt. Ez, és az a tény, hogy 19 éves koromig reprodukció-ismeretem egyedül a drezdai Raffaello Madonna volt - ezt rajzoltam 2/B-s ceruzával A/4-es átütő papírokra - talán érthetővé teszi, hogy a szélsőségesebb formalizmusokat nem bírom vállalni. Későbbi ismereteim, Picasso életművének kolosszális részletei ráébresztettek arra, hogy a képalkotó ember akkor emelkedik a múlandóság fölé, ha a felismerhető tárgyi elemek, a tematika nem rántják bele stílusát a szóval is hirdethető látomások közé. A klasszikus műveket átköltő képeim példázzák, hogy a csinálás számomra az (újjáteremtés). Szakmai kihívás a valóságos oka az alkotásnak. Ehhez persze az emberek érdeklődésének a „felismerhetőség” igényén túl kell járnia. A céhes műremekek elbírálása is túllépett a hasznosságon. Magyar művész sohasem engedte meg magának, hogy pusztán formaalkotásnak élhessen, mert megértették vele táji — történelmi élményei, hogy formateremtése nem a világűrben fogan. Nem akármilyen állapot ám vizuális expresszióba rejteni általános érvényű hatásokat! Általános iskolai, gimnáziumi, technikumi tanítás után húsz évig tanítóképző főiskolán dolgoztam. Ma sem tagadom ezirányú gyötrelmeim értékét, mert a szemléleti tanulságok lepárlásának hozadéka lett a „Vizuális megismerés - vizuális kommunikáció” című tankönyv. Tizenkét éve a ceredi művésztelep festőműtermében dolgozom. Múlhatatlan jelentőségű tárgyi feltételeket és hitbéli erőt nyújt ehhez a két tulajdonos: a feleségem és a barátom. 2