Művészeti Szalon, 1931 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1931-01-01 / 1-2. szám
Erdélyi kismesterek. Gyulai Sámuel erdélyi rézmetsző, szépíró és hivatalnok hetvenhétéves korban megírta az életrajzát egy Eötvös Lajosnak küldött levelében. Eddig alig tudtunk valamit erről a szerény életpályáról: most világosan áll előttünk e kismester képe, de nemcsak az övé, hanem néhány megjegyzése s más forrásokból vett adataink eléggé felvilágosítanak minket arról, hogy az 1820-as, 1850-es évek Erdélyében hogyan folyt a grafikusoknak, elsősorban a rézmetszők munkálkodása. A napóleoni háborúk után bizony nem sokat várhattak a megrendelőktől, még a nagybirtokosok is csak üggyel-bajjal tudtak némi készpénzt szerezni az akkori rossz időkben. Bizony megesett akárhányszor Kolozsvárott is, de Pesten is, hogy a rézmetsző-mester, ha nem kapott megrendelést valami arcképre, névjegyeket metszett rézbe avagy egyik-másik kereskedő- vagy bankcég számára levélfejeket, cégjelzéseket készített. A kolozsvári rézmetsző-mesterek ilyen módon sohasem jutottak valamely rangosabb művészeti feladatokhoz és ahhoz sem, hogy tudásukat kiérleljék. Gyulai Sámuelnek ekkora becsvágya nem is volt, ő egészen rendesen megkereste kenyerét a kaligráfiával és csak zsenge korában készített néhány rézmetszetet. Mestere azonban Bécsben tanult rézmetsző volt. Vele a kolozsvári ref. kollégiumban került össze. (Gyulai Kolozsvárott született 1795-ben), amiről az életrajz ezeket mondja: „Azon időbe volt egy Enyeden született Nagy Sámuel nevű rajz Professzor, ki . . . 1814 ide lejött, nagy híre volt, tanította az ifjakat rajzolni, festeni és szépírásra én ekkor már diák voltam kedvem lévén a szép mesterségekre s talentumom is, előbb műveltem magam a Szépírásba s annyira mentem, hogy tanítómat meghaladtam s engem a kollegyomba az első szépíró Gyulainak neveztek . . A fiatal kaligrafus 1814-ben Szilágy-Somlyóra került, ahol három évig tanárkodott, aztán Kolozsvárra tért vissza, ott fölesküdt a kir. Guberniumhoz s e hivatalos elfoglaltságán kiiil metszett aranymívesek számára pecsétnyomókat, közben kottát vésett Szepessy erdélyi püspök káz. imakönyve számára is. Nagyot fordult sorsa 1823-ban, amikor is a bécsi erdélyi udvari kancelláriánál kapott állást mint szépíró. Eleinte ott is pecséteket vésett üres idejében, sőt névjegyeket is, ezen a téren „annyira vitte, hogy Bécsben is ketesző lett a munkálata.“ Mihelyst azonban rendes „fizetésbe esett“, kizárólag hivatalos munkát végzett s írt nagy díszesen „kir. okiratokat, diplomákat, nemesleveleket, bárói, grófi benevezéseket kutyabőrrel. Biztos lévén a megélhetése, ott meg is házasodott, elvett egy odavaló, de kolozsvári születésű leányt, öt gyermeke közül a legidősebbet zongoraművésznővé képeztette ki, s ez, bár fiatalon halt meg, annyira vitte, hogy — mint az önéletrajz mondja — „Erdélybe az első volt“. A legkisebb utóbb felesége lett a pesti Nemzeti Színház egyik színészének, Leőveynek, a többi fiatalon halt meg. Bécsi hivatala csak 1851-ig tartott. Ekkor a nagypolitikai változások következtében őt is nyugdíjazták, mire Gyulai visszatért szülővárosába s ott még az 1870- es évek elején is hivatalt viselt az erdélyi földtehermentesitő hivatalban. Ezek az eddig ismeretlen életrajzi adatok. Nem találtuk sehol nyomát annak, hogy hol, mikor halt meg. Még 1871-ben mellékesen megemlítette, hogy esetleg átköltözik Budára, hogy leánya házában tölthesse utolsó éveit. Megvalósult-e ez a szándéka nem tudjuk. Az erdélyi szépíró kis önéletrajza azonban néhány más vonatkozásánál fogva érdekel minket. Először is FÁBRI REZSŐ PAMLAGON HEVERŐ LÁNY