Muzsika, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám - TÜCSÖK-MUZSIKA - Kodály Zoltán: Bartók és a magyar ifjúság
olyan hangzatsort jelent, mely talán első ízben (1900) foglal nyomatékosan és tudatosan egységbe tonalitást szétfeszíteni igyekvő törekvést. A nyomatékot a basszus első és utolsó hangja közti tritonus adja, melynek atonális jellegzetességéről előbb már beszéltünk. De nemcsak ez a hangzatsor (vagy a Bohémélet 11. felvonásából közismert quintpárhuzamok) jelent határozott lépést a modern zene felé Puccini zenéjében. Ilyen a Toscában fellépő egészhangú skála, majd — már 1904-ben — a Pillangókisasszonyban előforduló pentaton sor alkalmazása. Mindkét sor a romantika hangnemlazító törekvésének következménye, mivel új hangsorokkal igyekszik a klasszikus dúr és moll sorokat pótolni.— A romantika stílusjegyeinek felsorolásánál nem említettük a hangszín-hatások fejlesztésének jelenségét. Hogy e közismert, fejlett színhatások milyen egyéni és ezzel sajátos modern ízt kapnak Puccini művészetében, ezt azok előtt nem kell külön bizonyítanunk, akik csak valamennyire is ismerik a nagy olasz mester zenéjét. Debussy művészetének jelentőségét a modern zene szempontjából az utóbbi évtizedben igen sok zenetudományi értekezés tárgyalta. Ezért e helyen csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. Debussy zenei stílusának is két igen jellegzetes vonása az egészhangú skála és — ritkábban — a pentaton. A fenti témában a 12 hangú kromatika mindegyik hangja előfordul (csupán két hang ismétlődik, a C és a G). A romantika kromatikus tonalitás-bomlasztási törekvése ebben a témában éri el tetőpontját és vezet a dodekafonia hatásához. A másik itt említhető Strauss-i stílusjegy az ún. bitonalitás megalapozása. Ilyen akkord-szerkezetek, mint pl. a következő két akkord az Elektra c. operából , vagy ú. n. modális sorok alkalmazása. Ezeknek a romantika adta szükségszerűségéről az előbb Puccini-vel kapcsolatban már szólottunk. Az egyéb romantikus stílusjegyeknek a „modernizálásában" Debussy egyéni jellegzetessége még a színhatások túlhangsúlyozása és ezeknek inkább a képzőművészettel (elsősorban a festőművészettel) való kapcsolatbahozása. (A romantikában a zenének inkább a költészettel van kapcsolata.) Richard Strauss hatol talán leginkább előre a modern zene felé vivő úton. Elsősorban a romantikus élményanyag feszültségét igyekszik fokozni már szimfonikus költeményeiben is (Halál és megdicsőülés, Zarathustra), de főképpen a Salome és Elektra c. operákban. Utóbbiakban az élményanyag feszültségének fokozásában nem riad vissza perverz vagy patologikus tematika felhasználásától, evvel előkészítve a modern zene élményanyagának egyik — még később tárgyalandó — jellegzetességét, az ún. „sokk-hatást." (Egyébként ilyen „sokk-hatás"-ra való törekvés Puccini operáiban is nem egy ízben megfigyelhető, pl. a Toscában.) — De jelentősebbek azok a Strauss-i stílusjegyek, melyek már-már teljesen a modern zene világát előlegezik. Ezek közül csupán kettőt szándékozunk e helyen megemlíteni. Az egyik a dodekafonia elveit öntudatlanul alkalmazó témaképzés, mint pl. a Zarathustra c. mű fugatémájában: Richard Strauss J Hj