Muzsika, 1962 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1962-08-01 / 8. szám - BREUER JÁNOS: Kodály Zoltán: Szimfónia
MUZSIKA 1962. AUGUSZTUS ZENEI FOLYÓIRAT V. ÉVF. 8. SZ. KODÁLY ZOLTÁN: SZIMFÓNIA A Filharmóniai Társaság utolsó bérleti hangversenyén Ferencsik János avatott irányításával került sor Kodály Zoltán új alkotásának, C-dúr Szimfóniájának bemutatójára. A művet Fricsay Ferenc vezényelte tavaly a Luzerni Ünnepi Játékokon, ajánlása is a Svájci Fesztiválzenekarnak szól. Azóta, viszonylag rövid idő alatt is jelentős nemzetközi sikerekkel büszkélkedhet Kodály új alkotása, már eddig is sok világvárosban játszották. Legutóbb, budapesti látogatása alkalmával Young angol zenetudós számolt be a Szimfónia londoni bemutatójáról, amelyre még 1961-ben sor került. Egy Zeller nevű amerikai karmester pedig a mű — Amerikában egyelőre még nem kapható — partitúrája iránt érdeklődött (a kispartitúra éppen azokban a napokban, pontosabban: a bemutató napján jelent meg könyvesboltjainkban). Nem csodálkozhatunk, hogy a Szimfóniát ilyen nagy, nemzetközi mértékkel mérve is jelentős érdeklődés kíséri útján, hiszen századunk legnagyobb élő zeneszerzői egyikének régóta várt, s régóta készülő alkotását tallhatja a közönség. A zenetörténet ismer olyan alkotókat, akik hosszú életük végéig éretlenül megőrizték munkakedvüket, gondolunk csak Keinrich Schützre, a barokk triásra, Haydnre, Verdire, vagy a napjainkon is komponáló Sztravinszkijre. Kodály Zoltán ezzel a Szimfóniával bizonyította be, hogy életműve nem lezárt egész, nagyszabású, nagyformájú műveket is várhatunk tőle. Csak örülhetünk annak, hogy a mai magyarene nagy vitájához Kodály Zoltán zeneművel szól hozzá — még akkor is, ha ez zongorája a Bartók Archívum kiállításán Magda felv.) az alkotás bizonyos csalódást is kivált a hallgatóból. A Szimfónia első tétele halk, lefojtott baszszusdallammal kezdődik. Kicsiny motívumból terebélyesedik ki ez az egyre erőteljesebbé, egyre dúsabbá váló melódia, míg végül bitonális ellenpontban csúcsosodik ki. Ugyanebből az anyagból szövi Kodály a melléktémához vezető átvezetést is. A melléktéma bársonyos hangzásában egy hosszú élet hangszerelési tapasztalatai szűrődtek le. Igaz, hogy itt — s a szimfónia első tételében igen sok helyütt — gyakori a megállás, a lezárás s újrakezdés, ami kiesé ellene mond a szonátaforma ellentételeket kiélező, szembeállító jellegének, de minden egyes kerek, nemes hangzású kicsiny egységben csodálatos szépségek tárulkoznak ki, szinte elrejtve a száraz, szálkás matériába. A lassú tétel variációsorozat egy népénekre. Itt válik a kompozíció igazán személyes hangúvá, „egyes szám első személyben" elmondottá. Mindaz, ami Kodály korábbi műveiben oly becses számunkra, itt kél új életre, ebbe a tételbe menti át az alkotó azt a romantikus pátoszt, azt a történelmi hangot, amit a Psalmusból, a nagy vegyeskarokból, vagy a Páva variációkból jól ismerünk. A lassú tételnek feszültsége van, egyetlen nagy ívbe fogja össze a feszültség a zenei anyagot. Hatalmas kupolaszerkezet ez a variációsorozat, igazi remekmű. A finálé táncos forgataga — ha megfáradt is kissé ez a hang a Galántai táncok kródája óta — felold és elsimít, gondtalan, játékos kicsengést biztosít a műnek. A Filharmonikusok maradi ízlésről híres közönsége ezúttal meglepő fogékonyságot tanúsított az újdonság iránt, s forró, őszinte lelkesedéssel ünnepelte Kodály Zoltánt, az alkotót, a kitűnő Ferencsik Jánost és a jó formában muzsikáló zenekart. Breuer János