Muzsika, 1972 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám - MIHÁLY ANDRÁS: A Kodály emlékév küszöbén
muzsika 1972. január Mihály András A KODÁLY EMLÉKÉV KÜSZÖBÉN... esztendeje született, 5 éve, hogy meghalt Kodály Zoltán. Bár nem tartozott azok közé a balsorsú művészek közé, akiktől életükben megtagadtatik művük elismerése, bár öregségének napjait az egyértelmű siker aranyozta, bár szavának súlya példátlanná növekedett élete alkonyán, mégis — úgy érzem — halála után tovább nőtt jelentősége. Elsősorban Kodályé, a zeneszerzőé! Mennyi nagyszerű tanulságot kínál művészete! És még mennyit fog kínálni, ha Lendvai Ernő ugyanazzal a virtuozitással tárja majd fel a Kodály-hangrendszer, a Kodály-munkamódszer és szerkesztés titkait, mint ahogyan Bartók rendszerét feltárta. Kodály művészetének egyik csapdája, hogy arányossága, természetessége, világossága elhiteti: ha élvezzük, hát értjük is, zeneszerzői értelemben. Ez a csapda hasonlít ahhoz, amelyet Schubert zenéje állít. Miközben elandalogva hallgatja az Oktett Fináléját, vajon ki venné észre, hogy szinte csupa öt taktusos, ravaszul szerkesztett, aszimmetrikus mondatot hallgat? Talán ezért is utánoztuk olyan rosszul Kodályt, becsapott zenéjének természetes bája, nem néztünk be elég alaposan műhelyének titkaiba! Csak példaként, Lendvai könyvére várva, de várva a magyar zenetudomány más kitűnő képviselőinek megvilágosító elemzéseit is, engedtessék meg, hogy elmondjam néhány megfigyelésemet, melyeket akkor tettem, amikor megpróbáltam megmagyarázni magamnak azt a rendkívüli hangzás-élményt, melyet a Székely keserves ma is tesz rám. Úgy tűnik, hogy ennek a különleges hangzás-világnak nyitja a modális lehetőségek tervszerű, ökonomikus és gazdag kezelésében rejlik. Persze ez nem magyarázza meg a mű teljes gazdagságát! A zene hatásának összetevői mindig is olyan sokfélék, hogy elképzelhetetlen olyan elemzés, mely egyértelműen kimerítené azokat. De megmagyarázza ezeknek a polimodális variánsoknak vizsgálata azt, hogyan képes Kodály a népdal köré, mely változatlan marad, szilárd és gazdag építményt létrehozni, mint amilyet valaha, friss korában, a dúr-moll tonalitás nyújtott, anélkül, hogy beletévedne a funkciók, anyagához nem illő, kiégett világába. A mű hangnemének biztosítását mindjárt kezdetben rábízza a népdalra, és úgy kérdőjelezi meg többi szólamával, hogy mindjárt drámaian kétértelművé válik: lehet E-frig, mely 4. fokára támaszkodik, de lehetne A-neol is. A kétértelműség csak fokozódik a második szakaszban, hiszen itt a quarttal lejjebb transzponált népdal, (H-pentaton,) szólal meg a változatlanul A-n nyugvó kíséret felett, egyszerre sugallva A-dort, és H-sziget, vagy akár, hiszen még kezdettől él bennünk az E finális, E-neolt. A harmadik szakaszt bevezető „generál-aufrakt" egy taktusban E-dórt csillant meg, de utána egyértelműen vág bele az E-frig tuttiba. Milyen meglepően! Míg a dallam és a basszus az E-pentatont harsogja, az alt lényegében D-dórban mozog, párhuzamot adva, sőt ráduplázva az előbbi E—A dallam-kíséret-viszonyra. A távolság, és a feszültség most két quintnyi: E—D. Majd egy átvezető, rendkívül feszült modalitású taktus következik, melyben a kíséret, (alt-tenor-basszus,) B-dúr akkordot feszít a dallammal szembe, ezt a ritka hangsort hozva létre: (az alt cisz-ét, mint átfutó, kromatikus hangot, nem vettem figyelembe.) E—F—G—A—B—C—D. Most következik a darab legdrámaibb eseménye! A népdal harmadik megjelenése után egyszerre átalakul a hangkészlet. A 40.-ik taktusban egy E-myxolydaeol keverék-skála jelenik meg: E-Fisz-Gisz-A-H-C-D, olyan erővel változtatva meg az egész hangzó anyagot, (tonika-váltás nélkül, mint a funkciós világban a legmeglepőbb modulációk alkalmával. Ezen a ponton válik teljesen világossá, hogy Kodálynál a modális va-