Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1983-02-01 / 2. szám - WIRTHMANN JULIANNA: Ferencsik-sikerek, 1982

OLVASTUNK RÓLA Ferencsik János számára - mind hazai, mind nemzetközi vonatko­zásban - rendkívüli sikereket, ran­gos elismeréseket, díjak és kitünte­tések egész sorát hozta az 1982-es év. Ebben tulajdonképpen nincs semmi váratlan; szerencsére hozzá­szokhattunk már, hogy kiváló kar­mesterünk művészi tevékenységét nemcsak az itthoni zenebarátok kí­sérik megkülönböztetett figyelem­mel - szívesen látott vendég ő a vi­lágon mindenütt. Az utóbbi időkre - s különösen az 1982-es évre - annyira jellemző nosztalgia-hul­lám a Ferencsik Jánosról kialakult képen is új színeket hangsúlyoz: egyéniségét századunk stílus- és korszakalkotó nagy dirigensei - a Furtwängler-, Walter-, Böhm-fajta muzsikusok - közé sorolják, s egy talán soha vissza nem térő, virágzó és gazdag zenei éra egyik utolsó, aktív tagjaként, az egyre inkább megbecsült hagyományok tovább­vivőjeként ünneplik és tisztelik. A most következő szemelvények a di­rigens külföldi hangversenyeiből, illetve a lemezfelvételek recenziói­ból bizonyára a magyar közönség számára is színesítik, gazdagítják a művész portréját, s talán az iránta megnyilvánuló elismerés okainak továbbgondolására is serkentenek. De kezdjük a végén, 1982 egyik legnagyobb Ferencsik-sikerével: a Francia Hanglemezakadémia A kékszakállú herceg vára című Bar­tók-opera digitális Hungaroton-le­mezfelvételét - mely Ferencsik Já­nos, Jevgenyij Nyeszterenko és Je­lena Obrazcova, valamint a Magyar Állami Operaház zenekarának köz­reműködésével készült - „Grand Prix Audiovisuel de l'Europe" ki­tüntetésben részesítette. A Gra­mophorie kritikusa, M. E. O.­­ töb­bek között így ír a felvételről: „Fe­rencsik János e partitúrára vonat­kozó hozzáértését már régen el­ismerte mindenki - hiszen most ne­gyedik alkalommal szólaltatja meg lemezen a művet. Rendkívüli pon­tossággal követi a Bartók előírta tempókat és előadási jeleket; tekin­tetbe veszi az énekesek hangi kor­látait, s soha sem bízza a hangmér­nökre, hogy megmentse a szólistá­kat a zenekarral való egyenlőtlen küzdelemtől. S nem utolsósorban: olyan csodálatos érzékkel formálja az opera »építészeti struktúráját«, hogy a valódi csúcspont ott követ­­kezik be, ahol azt a dramaturgia is megkívánja. Judit utolsó jeleneté­nél (ahol elfogadja sorsát, beletö­rődik az örök éjszakában kijelölt helyébe), s nem a Kékszakállú cso­dálatos birodalmát feltáró ötödik ajtó hatalmas akkordjainak fémes csillogásánál (ahogy ez gyakran előfordul). Nem mintha Ferencsik megfogalmazásában ez a zenei ra­gyogás veszítene jelentőségéből: a Hungaroton pompásan sikerült, tághangzású digitális felvételén fantasztikus hatása van e jelenet­nek. Kicseng belőle az orgona hangja, s méghozzá minden torzu­lás nélkül - lemezfelvételen soha nem hallottam még ezt a futamot szebben megszólalni. Feltétlenül szólni kell arról is, hogy az opera más felvételeinek karmesterei közül (Solti, Sawallisch, Kertész) egyedül Ferencsiknek sikerült elérnie azt a mágikusan távoli pianissimót, azt a hallhatóvá tett sötétséget, mellyel az opera indul." A tavalyi év nagy Ferencsik-si­kereinek felidézésében kimagasló helyen érdemel említést az a hang­verseny is, melyen a bécsi Musik­vereinsaalban - a Bécsi Filharmo­nikusok meghívására - a világ egyik legrangosabb hangszeres együttesét irányította. A „Die Pres­se" kritikusa, a nagy tekintélyű Franz Endler beszámolója szerint, ez a koncert a bécsi szezon egyik kiemelkedő eseménye volt, a zene- Ferencsik­sikerek, 1982 - Ferencsik János, Jelena Obrazcova és Jevgenyij Nyesz­tere­nko a Kéksza­kállú lemezfelvételén (Fá­bián János felvétele)

Next