Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám - WIRTHMANN JULIANNA: Ferencsik-sikerek, 1982
OLVASTUNK RÓLA Ferencsik János számára - mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban - rendkívüli sikereket, rangos elismeréseket, díjak és kitüntetések egész sorát hozta az 1982-es év. Ebben tulajdonképpen nincs semmi váratlan; szerencsére hozzászokhattunk már, hogy kiváló karmesterünk művészi tevékenységét nemcsak az itthoni zenebarátok kísérik megkülönböztetett figyelemmel - szívesen látott vendég ő a világon mindenütt. Az utóbbi időkre - s különösen az 1982-es évre - annyira jellemző nosztalgia-hullám a Ferencsik Jánosról kialakult képen is új színeket hangsúlyoz: egyéniségét századunk stílus- és korszakalkotó nagy dirigensei - a Furtwängler-, Walter-, Böhm-fajta muzsikusok - közé sorolják, s egy talán soha vissza nem térő, virágzó és gazdag zenei éra egyik utolsó, aktív tagjaként, az egyre inkább megbecsült hagyományok továbbvivőjeként ünneplik és tisztelik. A most következő szemelvények a dirigens külföldi hangversenyeiből, illetve a lemezfelvételek recenzióiból bizonyára a magyar közönség számára is színesítik, gazdagítják a művész portréját, s talán az iránta megnyilvánuló elismerés okainak továbbgondolására is serkentenek. De kezdjük a végén, 1982 egyik legnagyobb Ferencsik-sikerével: a Francia Hanglemezakadémia A kékszakállú herceg vára című Bartók-opera digitális Hungaroton-lemezfelvételét - mely Ferencsik János, Jevgenyij Nyeszterenko és Jelena Obrazcova, valamint a Magyar Állami Operaház zenekarának közreműködésével készült - „Grand Prix Audiovisuel de l'Europe" kitüntetésben részesítette. A Gramophorie kritikusa, M. E. O. többek között így ír a felvételről: „Ferencsik János e partitúrára vonatkozó hozzáértését már régen elismerte mindenki - hiszen most negyedik alkalommal szólaltatja meg lemezen a művet. Rendkívüli pontossággal követi a Bartók előírta tempókat és előadási jeleket; tekintetbe veszi az énekesek hangi korlátait, s soha sem bízza a hangmérnökre, hogy megmentse a szólistákat a zenekarral való egyenlőtlen küzdelemtől. S nem utolsósorban: olyan csodálatos érzékkel formálja az opera »építészeti struktúráját«, hogy a valódi csúcspont ott következik be, ahol azt a dramaturgia is megkívánja. Judit utolsó jeleneténél (ahol elfogadja sorsát, beletörődik az örök éjszakában kijelölt helyébe), s nem a Kékszakállú csodálatos birodalmát feltáró ötödik ajtó hatalmas akkordjainak fémes csillogásánál (ahogy ez gyakran előfordul). Nem mintha Ferencsik megfogalmazásában ez a zenei ragyogás veszítene jelentőségéből: a Hungaroton pompásan sikerült, tághangzású digitális felvételén fantasztikus hatása van e jelenetnek. Kicseng belőle az orgona hangja, s méghozzá minden torzulás nélkül - lemezfelvételen soha nem hallottam még ezt a futamot szebben megszólalni. Feltétlenül szólni kell arról is, hogy az opera más felvételeinek karmesterei közül (Solti, Sawallisch, Kertész) egyedül Ferencsiknek sikerült elérnie azt a mágikusan távoli pianissimót, azt a hallhatóvá tett sötétséget, mellyel az opera indul." A tavalyi év nagy Ferencsik-sikereinek felidézésében kimagasló helyen érdemel említést az a hangverseny is, melyen a bécsi Musikvereinsaalban - a Bécsi Filharmonikusok meghívására - a világ egyik legrangosabb hangszeres együttesét irányította. A „Die Presse" kritikusa, a nagy tekintélyű Franz Endler beszámolója szerint, ez a koncert a bécsi szezon egyik kiemelkedő eseménye volt, a zene- Ferencsiksikerek, 1982 - Ferencsik János, Jelena Obrazcova és Jevgenyij Nyeszterenko a Kékszakállú lemezfelvételén (Fábián János felvétele)