Muzsika, 1985 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
Az Almássy téri művelődési intézményben Plánum '84 címmel 1984. november 9—14 között művészeti fesztivált tartottak. A fesztivál „kiterjedt" az intézmény három emeletére s átriumára. Az emeleti termekben a Balázs Béla Stúdió kisfilmjeit és video-produkciókat, valamint képzőművészeti alkotásokat, objekteket láthattak az érdeklődők. Az egyik harmadik emeleti teremben kapott helyet az EMMP, a European Minimal Music Project (Európai Minimál Zenei Központ) mintaszerűen megrendezett, rendkívül informatív kiállítása és gyakorlatilag igénybe vehető dokumentációja. Az átriumban nagyméretű festményeket állítottak ki s több rendhagyó koncert is itt zajlott le. A fesztivál minden egyes napján délután négytől éjjel egyig háromnégy zenei rendezvényre került sor; ezen a körülbelül húsz hangversenyen hazai, főképp kortárs zenével foglalkozó együtteseken kívül hét ország kilenc zenekara vagy szólistája mutatkozott be. A Plánum tehát nem csupán zenei rendezvénysorozat volt, lévén egyik célja épp a zenei és a vizuális művészetek közötti kapcsolatok építése és hangsúlyozása. (Performance-ok, vagy multimédiajellegű előadások esetében ez teljesen magától értetődő.) E lap hasábjain mégis — amennyire tárgyunk megengedi e leszűkítést — a fesztivál zenei vonatkozású eseményeivel, jelenségeivel foglalkozom csak. Amikor elhatároztam, hogy lehetőség szerint végighallgatom e hatnapos fesztivált (ez majdnem sikerült), megvallom, tele voltam előítéletekkel. Azután talán éppen ezeknek az előítéleteknek a művekkel, eseményekkel történő szembesülése szellemítette át az élményt, melyet a koncertsorozat nyújtott. Előítéleteim nyilván a magyar kortárs zenei életben gyökerező tapasztalataimból származtak. Aki érdeklődik az utóbbi évek-évtizedek zeneszerzése, zenekultúrája iránt, tudja, hogy hazai zeneéletünknek mekkora része foglalkozik csak napjaink, évtizedeink muzsikájával és hogyan. (Mindez akkor derülne ki, ha statisztikai adatokkal kimutatnánk: hány szerző, hány zenemű, mekkora műsoridő, milyen szelekció, milyen arányok képviselik napjaink zenéjét.) A Korunk zenéje fesztiválok sem mindig nyújtanak szívderítő látványt, s ráadásul nagyobb részt a tegnapelőttel foglalkoznak, felismerve, hogy hát valóban jobb, ha később jövünk rá, mi minden történt például a háború utáni nyugat-európai zeneszerzésben, mintha soha se derítenénk ki. Nem is beszélve az amerikai zenéről! Az új „ígéret földjének" muzsikája számunkra sokáig valóságos terra incognita volt. Érjük be most azzal a megállapítással, hogy a háború után visszaszerzett lépéshátrányt zenekultúránkban a mai napig se tudtuk ledolgozni. Nem ettük meg a tyúkot, s az még csak meg sem tojta az aranytojást . . . A Plánum egyéb természetű, nem-hivatalos előzményeinek, mint például a két éve a Szkénében megrendezett Rendezvous koncertsorozatnak, anyagi és egyéb nehézségek miatt csak helyi, partikuláris jelentősége lehetett. E rendezvényeket — minthogy csak perifériális értelmiségi csoportok képviselték magukat — nemcsak a belterjesség áporodott levegője vette körül, hanem az előadott művek szellemisége is nagyrészt egysíkú volt. Miután a mostani fesztivál zenei szervezői az elsősorban minimálzenét játszó 180-as csoportból kerültek ki, attól is tartottam, hogy túlteng majd a műsorokon ez a zenestílus. Nem így lett — szerencsére. S bár azért szép számmal hallottunk minimálzenét is, ez az egyoldalúság feloldódott az egymástól lényegesen különböző zenék sokaságába. Azt hiszem, mai kortárszenei állapotainkat egészében minősíti, ha a Plánumot a múlt év kimagasló modernzenei eseményének tartom. A pótvizsgára készülő diák rossz lelkiismeretével vizsgálhatjuk magunkat: ugyan mennyit késtünk már megint? Mikor terjedt el itthon a dodekafondszerialista kompozíciós módszer? Mikor létesült az első elektronikus zenei stúdió? Mikor jött híre a „kocka elvetésének"? Mikor kezdtek el Cage-ről — a neoavantgarde zene prófétájáról — beszélni? Mikor rendezték meg az első happeningeket, performance-okat? Mikor alakultak meg az első új zenei előadó és improvizációs együttesek, s főleg mikor jutottak hozzá az előadási lehetőségekhez, eszközökhöz; mikor vehették birtokba a koncerttermeket, intézményeket, melyek zenekultúrájuk kibontakoztatásához szükségesek? S nem is folytatom a sajtóval, könyvkiadással, alapvető partitúrák és hanglemezek hozzáférhetetlenségével . . . Közbevethető, hogy nem szükségszerű dolog mindig a Nyugathoz viszonyítani állapotainkat, leginkább azért nem.