Muzsika, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám - "Zene és humánum" - Breuer János és Lantos Ferenc hozzászólása Dobszay László gondolataihoz
„ZENE ÉS HUMÁNUM" Hozzászólások Dobszay László gondolataihoz BREUER JÁNOS: Égető válaszok... Mélységesen egyetértek Dobszay László indulataival, következtetéseinek túlnyomó részével; azzal, amit így, expressis verbis, ki nem mond ugyan, de plasztikusan érzékeltet: a nem termelő szféra valójában „termel", s nem holmi pityke, lényegtelen díszítőelem, írásminta az anyagi javakat előállító társadalom öltözetén. Egyetértek azzal is, hogy szervesen összefügg a társadalom tudásszintje, műveltsége, kulturáltsága és erkölcse. Hanem e „hűségnyilatkozat" deklarálása végett aligha érdemes papírt fűzni az írógépbe; arról is írok hát alább, amit másként vagy árnyaltabban látok-érzékelek, elismerve, hogy egy hetilap-terjedelemre szabott interjú - a Dobszay-beszélgetés a Képes 7-nek készült 1986-ban, s eléggé el nem ítélhető módon nem jelenhetett meg ott, kétoldalnyi poprovat, pucér hölgyek fotói, manipulált zenei hecctémák közepette, tehát egy interjú nem igazán alkalmas arra, hogy zenei jelenségeket teljes mélységélességben ábrázoljon. „Az 1950-es években volt egy illúzió, mely egy ideológiai gyökerű automatizmusban és voluntarizmusban bizakodott. Az automatizmus egy olyan reményt jelentett, hogy a felépítmény majd követi az alépítmény fejlődését, a magasabb rendű társadalmi forma magasabb rendű kulturális élethez vezet... A voluntarizmus pedig abban az elképzelésben jelentkezett, hogy ez a folyamat a központi apparátus intézkedésein, juttatásain, propagandáján múlik." - olvasom. Igaz, „50-es évekről" közmegegyezés alapján gyakran beszélünk, ám ez az évtized a zenekultúra szempontjából sem tekinthető monolit korszaknak. Pedig összesen is csupán a harmada egy emberöltőnek, annak, amennyi ahhoz szükségeltetik, hogy a zenekultúrában pozitív fejlemények végbemenjenek. Még a legszorosabban vett 50-es éveket (1949-1953) is kettémetszi az 1951-ben módosított I. ötéves terv, amelynek elviselhetetlenül felemelt „előirányzatait" a kultúra, a zene is megsínylette. (Az I. ötéves tervtörvény még kulturális nagyberuházásként tartalmazta a Pesti Vigadónak, mint tágas hangversenyteremnek az újjáépítését; ezt 1951-ben, sok más „nem termelő" beruházással együtt, törölték.) 1953 nyarán az új kormányprogram életszínvonal-javító törekvéseinek megint csak részben a kulturális, benne a zenei büdzsé megszorítása volt a fedezete (például új zeneiskolák alapításának leállítása). Az 1955-ös hatalmi viszszarendeződésben a kultúra fejlesztése már szóba sem került. Majd jött 1956 tavasza, nyara, ősze, november 4. S még mindig nincs vége az 50-es éveknek, amikor az MSZMP KB 1958-ban elfogadja a művelődéspolitikai irányelveket. Tehát ez a bő évtized sokszorosan tagolt, rétegezett korszaka közelmúltunknak. A Dobszay említette illúzió: a magasabb rendű társadalmi forma magasabb rendű kulturális élethez vezet, egyebekben nem is az 50-es évek produktuma. Ebben, mindjárt 1945-től, őszintén, manipulálatlanul és sokan hittek (hittünk). „Holnapra megforgatjuk az egész világot" - a „fényes szelek"-nemzedék himnuszának zárásora rímelt arra, hogy „ez a harc lesz a végső" - s ennek az illúziónak tömérdek zenei vonatkozása is volt. Nem éppen köztudott, hogy Kodály Zoltán pamfletnek szánta Százéves terv című írását (1947), a zenekultúra gyors megteremtésében bízók figyelmeztetésére. Eredeti címe az Énekszó folyóirat XIV. évf. 79. számában "100 éves terv", így, idézőjelben. (Szerk. Bónis Ferenc: Viszszatekintés. Zeneműkiadó, Budapest 1974. I., Jegyzetek: 344.) A gúnyirat komoly magva: zenekultúrát csak alulról, s organikusan, széles alapozással lehet teremteni. Ha 1968-ra megvalósul az iskolában a zenei szaktanítás - jósolja Kodály -, 2000-re lehet magyar zenekultúra is. De nem valósult meg, egyre csak távolodunk ettől, s ekként az ezredforduló is irreális határidő. Utólag felismerhető persze a messianisztikus hit és a reménység megannyi voluntarista eleme; aligha cáfolhatók, hogy mai bajaink tegnapi és tegnapelőtti hibáinkban, tévedéseinkben gyökereznek. Azonban kiegészíteném - bár csupán egyetlen szóval - a kulturális voluntarizmus Dobszay-féle meghatározását; hittük (hitték), hogy a kultúra megteremtése „csak a központi apparátus intézkedésein juttatásain, propa- 3