Muzsika, 2000 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám - MIKUSI BALÁZS: Haydn, a húzóágazat: A Magyar Haydn Társaság harmadik fesztiválja
FESZTIVÁLOK, VERSENYEK ORSZÁGSZERTE 3 HAYDN, A HÚZÓÁGAZAT A Magyar Haydn Társaság harmadik fesztiválja Az idén ötesztendős Magyar Haydn Társaság immár harmadszor rendezte meg kizárólag Haydn műveiből összeállított nyárvégi fesztiválját. Tavaly már a Muzsika tudósítójaként, két évvel ezelőtt pedig - Strém Kálmán nagylelkűségének köszönhetően - mint frissen végzett zenetörténész lehettem jelen, így a szemtanú határozottságával merem leírni, hogy a fesztivál eddigi története sikertörténet. Az elmúlt két esztendőben is fesztiválhoz méltó, izgalmas és színvonalas koncerteket hallhattunk, de az idei műsorral (amely, Somfai László értékelését idelopva, „csont nélküli" volt) sikerült még feljebb lépni. Az igazat megvallva kissé már amiatt kezdtem aggódni, hogy mindez még a „fenntartható fejlődés" kategóriájába esik-e, vagy elkerülhetetlen később valamivel alább adnunk - különösképp, mivel a tervek szerint a fesztivál a jövő évtől hosszabbodik, és az immár két hétvégét magába foglaló koncertsorozatot még nehezebb lesz hasonló programmal kitölteni. De bizakodjunk: eddig úgy tűnik, semmi sem lehetetlen. A nyilvánvalóan a fesztivál „húsát" adó koncertprogram „körítésén" persze lehet még javítani. Nagy szükség lesz az estiek mellett napközbeni programokra (ez korántsem csupán a zenei műsorok szervezőinek, hanem a turisztikai cégeknek is feladatuk), a műsorfüzetnek sokkal részletesebbnek kell lennie (főként ami az elhangzó művek bemutatását illeti), és minden létező fórumon a kismartonihoz képest ugyan fiatal, de azzal egyenrangú eseményként kellene megjelenni. Épp néhány nappal a fesztivál kezdete előtt jártam az internet Haydn-oldalain, ahol úton-útfélen rá lehet kattintani Eisenstadt fesztiváljára, míg Eszterháza nevénél csak egy rövidke ismertetést kapunk a kastélyról. Az idei év bizonyította, hogy ennek a fesztiválnak már elég nagy a lángja ahhoz, hogy nagyobb füstöt is kavarjanak körülötte. E kisebb kifogások ellenére már most igazat kell adnunk Matina Jánosnak, aki a Haydn Társaság elnökeként a műsorfüzethez írott előszavában a zenét. Haydn zenéjét, s egyúttal e fesztivált is mint az Esterházy-kastély újjáéledésének „húzóágazatát" említi. Ami a kastély jövőjét illeti, e fesztivál szervezőin semmi nem fog múlni - csak legyenek egyre jobbak az egyéb külső feltételek is. S ha majd (egy komolyabb felújítás után) a kastély falai is olyan vonzóak lesznek, mint az idei hangversenyek műsora, és ha majd (némi bővítéssel) magában az épületben, vagy legalábbis a közvetlen közelben szállás is akad közel annyi ember számára, amennyit a fesztivál a jövőben képes lesz ide vonzani -„akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán". A nyitóestet (szeptember 5.) az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus adta, Vashegyi György vezetésével. Haydn négy egyházi műve szólalt meg, melyek így, egymás társaságában alighanem valamennyi hallgató tudatából örökre elmosták annak a közhelynek utolsó nyomait is, miszerint a klasszikus zeneszerzők egyházi művei mindig azonos hangzásúak - s így unalmasak - volnának. Az 1762 táján született C-dúr Te Deumban Haydnnak a korai szimfóniákból ismerős zenekari stílusát hallhattuk viszont, az évtizeddel későbbi g-moll Salve reginában már az 1770 körüli Sturm und Drang-szimfóniák hangjára ismerhettünk, míg az újabb fél évtizeddel későbbi B-dúr Missa brevis a talán hagyományosabb, de immár klasszikusabb fényű egyházi stílust idézte fel. (Ez utóbbi művet Kis orgona mise címmel is szokták emlegetni - a Benedictus-tétel, valamint a Salve regina több szólóját Gyöngyösi Levente játszotta nagyszerűen.) Végül, a szünet után felhangzó Mariazelli misében szinte a két londoni út utáni nagy misék hangja szólalt meg - noha e mű csaknem másfél évtizeddel korábban született azoknál. Az persze, hogy ezek a stíluskülönbségek ezen az estén hallhatóvá is lettek, már nem csupán a remek műsorösszeállítás, hanem a jó, helyenként egészen tüzes előadás érdeme is volt. VASHEGYI GYÖRGY