A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (11. kötet, 1-4. szám)
Szabolcsi Hence: A 75 éves Kodály Zoltán
2 SZABOLCSI BENCE erejét s ez az erő eleve eljegyezte Kodály Zoltánt a végső győzelemmel. Ha ma végigtekint munkája — hat teljes évtized! — eredményein, ott látja maga előtt az egész megújhodott Magyarországot, mely forró szeretettel és odaadó hálával néz fel reá, nagy mítészfiára és tanítómesterére. 1882. december 16-án született Kecskeméten. Iskoláit Galántán és Nagyszombatban végezte, 1900-ban Koessler János zeneszerző-növendékének iratkozott be a budapesti Zeneakadémiára s az Eötvös-kollégium tagjaként a bölcsészkarra. 1905-ben kezdte meg nagyjelentőségű népdalgyűjtő, országjáró körútjait. 1906-ban „A magyar népdal strófaszerkezete" című értekezésével doktorált az egyetemen, közzétette Bartókkal az első népdalsorozatot s 1907-ben a Zeneakadémia tanára lett; ugyanebben az évben hangzott fel Budapesten első nagyobbszabású zenekari műve, a „Nyári este". Külföldi tanulmányutak következtek: Berlin, Páris, Róma. 1910-ben első szerzői estjét rendezte meg a fővárosban, a Waldbauer-vonósnégyes közreműködésével ; ugyanebben az évben kötött házasságot a kitűnő zenei tehetségű Sándor Emmával, egész későbbi munkásságának kongeniális társával. 1911-ben az Új Magyar Zeneegyesület létrehozásán fáradozott Bartók Bélával együtt, egyelőre tartósabb eredmény nélkül. 1910 —18 között hangzottak fel első kamarazeneművei külföldön, 1918-ban — második szerzői estjén — kerültek bemutatásra az első Kodály-dalok. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején, a Zeneakadémia aligazgatója s egy zenei direktórium tagja volt, ami miatt 1919 őszén hosszantartó fegyelmi vizsgálat és ellenséges hajsza indult ellene. Ezekben az években kerültek a nyilvánosság elé első alapvető tudományos munkái, a népinek és történelminek felbonthatatlan egységét bizonyító mesterművek : 1917-ben az „Ötfokú hangsor a magyar népzenében", 1921-ben az „Argirus nótája", 1923-ban a Bartókkal sajtó alá rendezett „Erdélyi magyar népdalok", 1924-ben a „Nagyszalontai gyűjtés" dallamai ; ezeket követte 1926-ban a „Kelemen kőmíves balladája", 1933-ban a „Néprajz és zenetörténet", 1935-ben a „Sajátságos dallamszerkezet a cseremisz népzenében", 1937-ben a „Magyar népzene" (azóta több kiadásban, 1956-ban németül is), — megannyi mérföldkő a magyar zenetudomány fejlődésében, s kívülük hosszú sora a cikkeknek és kisebb tanulmányoknak. Az 1923-as év döntő fordulatot hozott Kodálynak a magyar zeneéletben elfoglalt helyzetében : bemutatásra került a „Psalmus Hungaricus", az a monumentális kórusmű, mely egy csapásra a nagy nemzeti zeneköltőt revelálta szerzőjében, immár nemcsak a szakemberek, hanem a legszélesebb nyilvánosság, az általános köztudat számára is. Ettől kezdve minden új művével nőttönnőtt a jelentősége a magyar, majd hamarosan a külföldi közönség előtt. 1925-ben csendültek fel az első gyermekkarok, melyekből hamarosan országos énekkari mozgalom indult útnak. 1926-ban került bemutatásra Operaházunkban a „Háry János" s szólaltak meg vele az első igazi magyar népdalok az ország vezető színpadán ; ugyanez az év hozta meg a „Psalmus" első külföldi bemutatóját, melyet azóta az előadások beláthatatlan sora követett a világ minden táján. Kodály ez időben mint műveinek dirigense is ismertté vált a külföldön. „Háry János"-t a „Marosszéki" és „Galántai táncok" (1930 — 33), a „Székely fonó" (1932), a „Budavári Tedeum" (1936), a „Páva"-változatok és a „Concerto" (1938-40), a „Missa Brevis" (1942) és a „Czinka Panna" (1948)