A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (15. kötet, 1-2. szám)
A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve (Somogyi Sándor)
SZEMLE A PETŐFI IRODALMI MÚZEUM ÉVKÖNYVE Szerkesztette Vargha Balázs. Budapest, 1959. Alig egy pár hete jelent meg, és szakmai körökben máris gyakori szóbeszéd tárgya. Gyanítható, hogy ennek oka nem a közelebbi években szerencsésen újraéledő évkönyv-kultuszban van, és nem is könyvészeti kuriózumvoltában (boltokban egyelőre még nem kapható!), inkább jól megválogatott tartalmában, színességében és a szép tervekben, amelyekről számot ad. Mondanivalóját tekintve felér egy jól megszerkesztett folyóiratszámmal. Célkitűzését nézve szinte túlmutat önnön lehetőségein, mert az irodalmi muzeológia hazánkban még mindig elhanyagolt ügyét igyekszik az érdeklődés homlokterébe állítani, mégpedig tetszetős és reális elképzelések alapján. Mert ne felejtsük : Baróti Dezső cikke (A látható irodalom) éppen úgy járatlan utakra vezeti még a szakmabelieket is, ahogyan Keresztury Dezső elgondolkoztató elmefuttatása is a tárlókba, tablókra és a kiállítási tér adta lehetőségekbe szorított „irodalmi anyag" stílusfinomságainak elemzése során. Keresztury Dezső sajnos bosszantó késéssel megjelent írása a maga nemében a lehető legidőszerűbb. Amit ez a pár oldal irodalmi kiállításaink még csak ezután kidolgozandó térhatás-elméletéről, és általában vett, az elmúlt korokat idéző (ám gyakran helytelenül rekonstruált) légköréről elmond, ha mégannyira az Arany János-emlékkiállítás ürügyén is, mind az intő jel és mérce a jövőre nézve, és ha tetszik : program. Ugyanez áll Baróti Dezső tanulmányára is, mely egy mindjobban összedolgozó, kisded együttes tapasztalatait összegezi azzal a nyíltan kimondott szándékkal : milyennek tervezi az irodalmunk fejlődéstörténetét érzékeltető majdani kiállítás felosztását és jellegét? Elvei kivétel nélkül az organikus irodalomfelfogásra épülnek, s amiként a korszakolásban (pl. Vajda János hovatartozásában) és a bemutatandó kulcs-egyéniségek megvillantásában helyesnek mondhatók, aképpen óvatos mértéktartása is, mellyel a kiállítandó anyag felső időhatáraként a felszabadulást jelöli meg. Az ebben a két tanulmányban testet öltő próbálkozás valósággal kikényszeríti a kérdést: ugyan miért nem foglalkozott az Évkönyv a most megnyílt, és remekbe készült Petőfi-kiállítás „műhelytitkaival", elősegítendő az irodalmi muzeológia egyes nyitott kérdéseinek tisztázását? Egy ilyen jellegű közlemény eleven kapocsul szolgált volna az e kiadványban helyt kapott egyéb tanulmányokhoz, amelyek hasonlóan az elvi cikkekhez, ugyancsak finom mértéktartással vallanak a Múzeum belső életéről, s adnak számot arról a sokrétű, távlati kutatási tervekről és időszerű feladatokról egyaránt motivált munkáról, mely hovatovább meghozza első, érettebb gyümölcseit. Érthető és igen helyes, hogy e cikkek sorában a legnagyobb teret a Petőfi-kutatásoknak tartották fenn. Az olvasó ezekben megannyi újdonsággal találkozik, lett légyen szó Petőfi első szobrának bemutatásáról (Vayer Lajosné cikke), Petőfi és Császár Ferenc kapcsolatáról (V. Nyilas Vilma, illetve Miklós Róbert cikkei), a készülő Petőfi-levelezés egyes újdonságairól (Kiss József és Nyilas V. anyagközlése), vagy éppen Balkányi Enikő igen fontos textológiai megjegyzéseiről és adatszolgáltatásáról a sajnos, nem egy vonatkozásban elmarasztalható. Így élt Petőfi c. kiadvánnyal kapcsolatban. A más jellegű tanulmányok és adatközlések egy újabb, nagy csokorba kívánkoznak. Ezek a Nyugat körének íróival, illetve a két világháború közötti magyar irodalommal foglalkoznak ; tematikai súlyukat tekintve József