Nagyvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - KODÁLY-CENTENÁRIUM - Bónis Ferenc: Kodály Zoltán útjai a zenéhez

Kodály-centenárium KODÁLY ZOLTÁN ÚTJAI A ZENÉHEZ Egyetemesség: ez az a kulcsszó, mely nélkül a kutató előtt, aki Kodály Zoltán életművét vizsgálja, aligha tárulnak fel az oeuvre igazi távlatai, nagy ösz­­szefüggései." Mert Kodály kétségkívül univerzális jelensége volt, a szó több értel­mében is, századunk művelődéstörténetének. Egyetemesség nyilvánult meg élet­művének műfajválasztásában is: zeneszerző volt, népzenetudós és egy nagyszabású zenei nevelési koncepció megalapozója; világszerte elismert mestere mindhárom munkaterületének. Életművének e három „főtémája” azonban nem magános szó­lamokként bontakozott ki, hanem „kontrapunktikus háromszólamúság”-ban, egy­mást kiegészítve, feltételezve, magyarázva: együttes hatásával hozva létre azt a ma­gában álló szellemi teljesítményt, mely alkotójának a XX. századi zene legelső vo­nalában biztosít helyet. Tudós­ érdeklődése egyidejű volt a zeneszerzőivel; mindkettő a népdalban gyökerezett. A népdallal már kisgyermekként találkozott: „Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallottam, akik vonatra vártak az állomáson, apám ugyanis állomásfőnök volt Galántán" - mondta Kodály 1963-ban, Denijs Dille belga zenekutatónak adott nyilatkozatában, hozzáfűzve még, hogy e dalok előadá­sával már fizető közönséget is toborzott magának: „ezekkel a dalokkal egész csomó aprópénzt is kerestem, amikor énekeltettek”. Első, gyermeki kompozíciós kísérletei is ilyen „énekesi tevékenységhez” fűződtek: „nekem a magam készítette hangszer szerezte a legnagyobb örömet” - vallotta ugyanakkor. „Könyörögtem anyámnak, adjon nekem egy főzőszerszámot; soklyukú szűrőkanál volt fából, lyu­kain madzagokat húztam keresztül, és azokat a kanál végéhez erősítettem, mint a húrokat. Valami gitárféle lett belőle, ezen kísértem énekemet. Valami csendes hely­re bújtam vele, és órák hosszat énekeltem, ezzel a hangszerrel kísérve mindig szö­veg nélküli, rögtönzött dallamaimat.” Az udvaron, az állomásépület előtt hallott népdalokhoz még egy alapvető élmény társult, mely meghatározónak bizonyult a fogékony gyermek zenei világának alakulására, ez immár az állomásfőnöki lakás belsejében érte. „Egy délután a földön játszottam a szalonban, apám és anyám meg valamit muzsikált. A lenyugvó nap tűz- és aranyszíneivel elárasztotta a szo­bát. Sokkal később jöttem rá, hogy egy szonátát játszottak, Mozart F-dúr szoná­táját ... Az a mű bennem azóta is ehhez a lángoló délutánhoz kapcsolódik.” Népdal és klasszikus zene: ezt a kettős élményt vitte magával a tizennyolc esz­tendős fiatalember a századforduló Budapestjére, ahol 1900-tól a Zeneakadémián zeneszerzési, az egyetemen­­ és az Eötvös-kollégiumban - egyidejűleg bölcsé­

Next