Református tanítóképző, Nagykőrös, 1932
kától, attól az intézettől, amelyhez pedig elméd és szíved minden erejével és teljes melegségével oly igen ragaszkodtál. Ezzel aztán teljessé is lett életed tragédiája ! . . . Ami ezután következett, már csak hosszú szenvedés és lassú elmúlás. Mi pedig, ha te tanártársaid, tanítványaidnak nagy sokasága és mindazok, akik az intézethez tartoznak, elöljárók és vezetők, — lesújtva az emberi sors ily szomorú, megrázó fordulatától, — bánatos szívvel álljuk körül koporsódat. Ide vezetett bennünket a részvét, a bánat. Ide vezetett az együtt átélt múlt kapcsolata, a két évtizednek, sőt ennél is hosszabb időnek örömben és szomorúságban gazdag, változatos emléke. Ennek a kapcsolatnak egyik alkotó eleme te voltál ... és most kidőltél és elindultál azon az örökkétartó úton, amely minden földi vándorlásnak végső szakasza. Mi pedig, — ittmaradok, — könnyes szemekkel nézünk utánad . . . Kezeinket búcsúzásra felemelve, csak egy gondolat, csak egy vágy él lelkeinkben, hogy földönléted utolsó pillanataiban koporsód körül megállva, megadjuk néked azt a tisztességet, amit köztünk való életeddel és intézetünkben csaknem negyedszázadot megérő, buzgó, lelkiismeretes tanári munkásságoddal kiérdemeltél, hogy megmondjuk néked: fáj, nagyon fáj a te korai elmúlásod és eltávozásod, mert a baráti, a munkatársi és a tanítványi szeretet, megbecsülés és tisztelet legszebb láncait szakította széjjel. Ezek a fájdalmas érzések alkotják a mi búcsúvételünk végső akkordjait, amelyekhez csupán a jó keresztyén ember óhajtása csatlakozhatik még: sokat szenvedett tested találjon csendes nyugalmat a sír ölén, lelked pedig igaz boldogságot az örökkévalóságban — az örökkévaló Isten kegyelméből. Ámen.