Napi Magyarország, 1998. december (2. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24 / 301. szám

01 GdU-IkadLie-Kíjkól a ÜEäJUSJbOuL f ittiUr^ J^acke^ ftdo-iiucxcc^ otgwüj kuzcu w<ia 2 0 * w/fjjk' MAGYARORSZÁG ^ £c ', Ó 1 * 1998. december 24., csütörtök W//KKKfHKKHKKKKKKKKMBHKKKKKKK/KKK^ Moszkva tér. Megannyi ember siet, kezében szatyrot szorongatva, vállán táskát cipelve. Többen gyermeküket kézen ragadva vetődnek az indulni készülő villamos, autóbusz után. Vé­ge a munkaidőnek, ki-ki hazafelé tart a kora esti, barátságtalan szürkület­ben. A buliba indulás előtt a téren egymásnak randevút adó fiatalok tarka sokadalmától nem messze le­pusztult alakok álldogálnak. Soruk tökéletesen céltalannak tűnik, ugyan­is csak vége van, az első helyen állók orra előtt semmi sincs, ami megma­gyarázná, mire várakoznak a hideg­től s alkoholtól kipirult arcú embe­rek. Kézről kézre jár a koszlott nej­lonszatyorba csavart műanyagkan­nás kür­­ delmet a bűnnel szemben. A szervezet önkéntes hadseregnek nevezte magát, azonban Booth nem értett egyet az ön­kéntesség fogalmával, hiszen hitte, el­kötelezettségből végzik missziós tevé­kenységüket, ezért 1878-ban egyházá­nak az Üdvhadsereg nevet adta. A hadsereg alapját hadosztályok képzik, amelyek egyúttal gyülekezetek is. Élükön a tisztek állnak, akik elvé­gezték az Üdvhadsereg teológiáját, a tiszti iskolát, s ezáltal lelkészekké vál­tak. E szervezet bejegyzett protestáns egyház, s ennek megfelelően alakulnak hitelveik, amelyeket úgynevezett hadi szabályzatba foglaltak. Itt találhatók meg azok a szempontok, amelyek sze­rint az üdvkatonáknak élniük kell. A fo­gadalmat aláírók nem fogyaszthatnak alkoholt, nem dohányozhatnak, nem él­hetnek drogokkal, távol kell tartaniuk magukat a szerencsejátékoktól, a por­nográfiától és az okkultizmustól. (Eze­ket az előírásokat olyan komolyan ve­szik, hogy még a horoszkóp olvasásától is tartózkodnak.) Fontos szabály, hogy a hadsereg tisztjeinek fizetése a min­denkori átlagjövedelem alatt kell ma­radjon, annak érdekében, hogy ezt a hi­vatást senki sem anyagi megfontolástól vezérelve válassza. Emellett, a Bibliát követve — az Úrnak adandó tizedként­­, jövedelmük tíz százalékát az Üdvhad­seregnek adományozzák. Ha valaki az Üdvhadsereg tagjává kíván válni, mindenekelőtt keresztény módon köteles élni, amiről bizonyságot kell tennie a gyülekezet előtt. Ezt köve­tően - mint újonc - jogosulttá válik egy jelvény, illetve szalag viselésére. Kö­vetkezhet a tíz leckéből álló katonaok­tatáson való részvétel. Ennek végezté­vel, istentisztelet keretében üdvkatoná­vá - nemzetközileg használt elnevezés­sel szalufistává - avatják az újoncot. Amennyiben valaki legalább egy évet szolgált már katonaként, s tiszt, azaz lelkész szeretne lenni, szembe kell néz­nie azzal, hogy szolgálata alatt az or­szágon belül oda vezénylik, ahol éppen szükség van rá. Ezért a házaspárokat ki­zárólag együtt léptetik elő. A tiszti isko­la elvégzése után hadnagyi rangot kap­nak a kadétok. Öt év elteltével léphet­nek elő kapitánnyá, amely rendfokozat­ban már tizenöt évig kell szolgálatot teljesíteniük, hogy őrnagyi rangba jut­hassanak. A tisztek zöme ezzel a rend­fokozattal vonul nyugdíjba. A maga­sabb szintű vezetők már beosztásuk szerinti rangot viselnek. Egy földrajzi terület - mint például esetünkben Svájc, Ausztria és Magyarország együt­tesen­­ élén a parancsnok áll, aki első­sorban lelki vezetői feladatokat lát el. Helyettesei gondoskodnak az Üdvhad­sereg egyéb működési területeinek irá­nyításáról. A parancsnok közvetlen he­lyettese ezredesi, a törzskar tagjai — a pénzügyi, lelki, ifjúsági és szociális munkavezetők - alezredesi rendfokoza­tot viselnek. A hadsereg élén a tábornok áll. Ez az egyetlen poszt, amelyet vá­lasztás útján töltenek be. Ötévente ösz­­szeül a parancsnoki tanács, s eldönti, hogy a jelentkezők közül ki a legalkal­masabb az elkövetkező ciklus megújuló irányelveinek megvalósítására. A Magyar Üdvhadsereg alakulásá­nak­ története 1922-re nyúlik, attól kezdve 1949-ig működött, majd - negyvenegy évnyi kényszerű szünet után - 1990-től folytathatta áldásos te­vékenységét. Hazánkban három hadosztály tevé­kenykedik, s közülük csak az egyik élén áll magyar vezető: Macher Ádám címzetes kapitány. - Magyarországon még nem műkö­dik tiszti iskola, jelöltjeink Svájcban, il­letve Kanadában szerzik meg hadnagyi rendfokozatukat. Tizennyolc és har­mincöt éves kor között lehet tiszti kép­zésben részt venni. Amikor 1990-ben hivatalosan is megkezdte működését az Üdvhadsereg, én már a negyvennegye­dik életévemet tapostam, tehát jócskán kinőttem az iskolapadból. Mivel azon­ban korábban hajléktalanotthont vezet­tem, illetve lelki vezetői munkám alap­ján területi parancsnokom érdemesnek talált arra, hogy címzetes kapitányi ran­got kapjak, az iskola elvégzése nélkül. - Milyen indíttatásból lett üdvka­tona? - Édesapám tizennyolc éves sem volt, amikor 1929-ben már az Üdvhad­sereg hadnagyaként szolgált. Ennek el­lenére én nem éltem keresztényi életet. Kereskedelmi végzettséget szereztem, majd tizenhét éven keresztül dolgoztam az Ikaruszban, a raktárgazdálkodási részlegen. A nyolcvanas években az al­kohol miatt munkahelyet kellett változ­tatnom. Egy gmk-ba kerültem mint földmunkás. Csatornát ástunk, és az ál­landó sietség miatt nem volt ritka, hogy ránk szakadt a föld, s úgy kapartuk ki egymást alóla. „Védőital” nélkül nem is mert volna leszállni senki­ a gödörbe. Magáncég lévén azonban, egy főmér­nök fizetésével megegyező pénzt keres­tünk. Édesapám hívott, csalogatott az Üdvhadseregbe, legalább nézzem meg, hol szolgáltak annak idején édesanyámmal. Biztos vagyok benne, hogy már nem élnék, ha akkor nem térek meg. A vérnyomásommal sajnos azóta is bajlódom. - Családtagjai hogyan élték meg életmódváltását? - Nagyon megszenvedték a kicsa­pongásaimat, de az én megtérésemet követően ők is keresztényi módon kezd­tek élni. Feleségemmel együtt az Üdv­hadsereg tisztjei vagyunk, lányaim a Hit Gyülekezetében végeztek teológiai ta­nulmányokat, s ott szolgálják Istent. A Macher Ádám és felesége által ve­zetett második hadosztály tevékenységi köre igen szerteágazó. Ételt osztanak hajléktalanoknak, a tizenhetedik kerü­leti Idősek Klubja tagjainak tartanak lelki gyakorlatot, Svájcból érkezett ru­haszállítmányokból juttatnak a rászoru­lóknak. Két éve kezdték a környékbeli iskolások ingyenes, kéthavi nyári tábo­roztatását. Húsz gyermek étkeztetéséről is ők gondoskodnak, akiknek szülei nem tudják befizetni a menza díját, il­letve száz adag ételre vendégül látják a környéken élő szegény családokat. A legifjabbaknak zeneórákat tartanak, sőt az itt tanulókból már egy kis fúvósze­nekart is létrehoztak. - A muzsika különösen fontos szere­pet játszik az Üdvhadsereg életében. A Szentírásban is szerepel, hogy kürttel, dobbal, citerával, tízhúrú lanttal dicső­ítsétek az Urat. Öt évvel ezelőtt nyom­tak a kezembe egy hangszert, mondván, a katonának illik tudnia zenélni. Soha­sem tanultam muzsikálni, tehetségem sincs igazán hozzá, ezért sokat kellett imádkoznom, amíg egyáltalán meg tud­tam szólaltatni a kürtöt. Péntekenként gyermekmegőrzési napot terveznek, hogy az egyedülálló édesanyák elintézhessék hivatalos ügyeiket. A frissen felújított épületben a leg­nagyobb helyet a puritán egyszerűség­gel berendezett imaterem kapta. A he­lyiség egyik végében elhelyezkedő emelvény olyan széles, hogy a lelkész mellett megfér rajta a fúvószenekar is. Elülső oldalán a bűnbánati pad fut. Ide térdelhetnek mindazok, akik az ima ha­tására megtérnek. Az épületben talá­lunk még ifjúsági szobát, amelyben a vasárnapi iskola foglalkozásait tartják, zenekari próbatermet, ahol az újonc­képzés is zajlik, valamint jól ellátott hangszerraktárat. Macher úr az egyik polcról leemel egy kornettet, majd egy harsonát, s be­mutatja tudását. - Benkó azért nem venne be a zeneka­rába - minősíti próbálkozása eredményét. - A mi tudásunkban sokszor több a hit. A főépület mögött található a Vá­laszút Háza női otthon. Négy-hat ágyas szobában húzódhatnak meg a magá­nyos, otthontalan asszonyok. Nyers szí­nű skandináv bútorral berendezett háló, saját fürdőszoba és konyha alkotja az apartmanokat. A közös mosodában két Zanussi mosógép zümmög, a folyosón mikrohullámú sütő. A társalgó kényel­mes bútorai közt tévé, video és magne­tofon is megfér. - Azért viseli ezt a nevet szállónk, mert az ide kerülőknek egy hónap eltel­tével dönteniük kell, hogy az eddigi módon kívánják-e folytatni életüket, vagy változtatni szeretnének rajta, az általunk felkínált elvek szerint. - Miből tudják finanszírozni mindezt? -A már említett tized mellett a nem­zetközi szervezet világméretű gyűjtést szervez kampány jelleggel egyes fel­adatok végrehajtására. Ilyen akció ered­ményeként éledhetett fel az Üdvhadse­reg a volt kommunista országok terüle­tén. Fontos még pártoló tagjaink ado­mánya, valamint az állami támogatás, amelyet mint egyház kapunk. Ezek mellett hajléktalanokat gondozó tevé­kenységünkért normatív bevételhez ju­tunk. Természetesen a jól bevált pályá­zati módszert is igénybe vesszük. Ez utóbbi, a női otthon esetében, azonban mindössze négymillió forintot tett ki, míg az építkezés összköltsége hetven­­millió volt. A különbözetet a nemzetkö­zi Üdvhadsereg finanszírozta. Működé­si költségeinket a svájci szervezet állja. - Mit jelentenek a címerükben ol­vasható vér és tűz szavak? - A vér a Megváltó keresztfán kion­tott vérét. A tűz a szentlélek tüzét, amelyre igen nagy szükségünk van, hogy mindennap újabb és újabb erőt meríthessünk belőle, hiszen olyan hiva­tás a miénk, amelyben az ember mind fizikailag, mind szellemileg sokat ad át magából másoknak / /Ditzendy Attila IX Jézus katonái Kálmán Kata: Varga Laci, négy­éves, 1931 Ki tudja, mióta állnak már a kelle­metlen novemberi ködben a néma ala­kok, amikor mikrobusz hajt be a kivilá­gított térre. Egyenruhás férfi száll ki a vezető mellőli helyről és odalép a sor­ban állókhoz. Társa kinyitja a kocsi hát­só ajtaját Gőz csap ki a rakodótérből. Az egyenruhás férfi keresztet vet a vá­rakozók felé, s prédikációba kezd. Van, aki türelmetlenül morgolódik, van, aki alázatosan figyel, de akad, aki átszelle­­mülten hallgatja az Igét. „Ámen.” Min­denki a mikrobusz hátuljához furak­­szik.­A kocsi oldalán piros címerben fe­hér felirat hirdeti: Üdvhadsereg. Nyitott ajtajában gőzölgő levest oszt a két üdv­katona. London, az 1800-as évek közepén. Az ipari forradalomnak köszönhetően a város lakossága egy nemzedék alatt a tízszeresére duzzadt. A munkások - köztük rengeteg gyermek - napi 12-14 órában robotoltak a gépek mellett. Akiknek nem jutott munka, a külváros­ok nyomornegyedeibe kényszerültek, s zömükben alkoholistává, hajléktalanná váltak. E társadalomból kitaszított emberek közt hirdette az Igét William Booth me­todista prédikátor. Olyan emberek szá­mára kívánt egyházat alapítani, akiket már pusztán külső megjelenésük miatt sem engedtek be egyetlen templomba sem. Hamarosan rájött, hogyha valaki elemi küzdelmet folytat az életben ma­radásért, nehezebben fogadja be prédi­kációját. Ennek a felismerésnek kö­szönhetően nyitotta meg éjszakai mele­gedőjét, ahol szálláson kívül ételt és meleg ruhát biztosított a rászorulóknak. Boothnak hamarosan számtalan se­gítője akadt a nyomornegyedek volt la­kói közül, akik vezetőjüket generális­nak szólították. A prédikátor munkatár­sait a kapitány jelzővel illette, s hangsú­lyozta, hogy nekik az Úr harcos katoná­inak kell lenniük, akik felveszik a küz­ Apám sokszor megfordult Fesztyné Jókai Róza társaságában, akinek lányá­val, Feszty Masával fél évszázadon át életre szóló jó barátságban volt. Róza asszony csodálatosan kezelte az ecsetet, apám szobájában függő pasztelljéről egy kedves arcú nénike nézett rám, és mint kisgyerek, sokszor megszólítot­tam, d­e ő csak némán mosolygott. Szá­momra ő volt akkor a mesebeli jóságos anyóka. Feszty Árpád fiúportréját egy festékektől tarka, agyonhasznált paletta őrizte. A portrét hátoldalára festette. Apám vastag, sötét tónusú keretbe fog­laltatta. A kisfiú arca a fénytől függően állandóan változott. Volt, amikor mo­solygott, sírt, vagy csak szomorúan ma­ga elé nézett. Nap mint nap gyönyör­ködtem a fények és a színek csodálatos játékában. Ma is őrzök egy Feszty­­vázlatot. Néhány ceruzavonással meg­örökítette az angyalok látogatását az új­szülött Kisjézusnál, akik előre hajolva figyelik a kisdedet. Alakjukból meny­­nyei erő, biztonság sugárzik. Mária sze­rényen oldalt ül, testtartása mégis ki­rálynői. A jószág meg sem riad, nyugod­tan áll a jászol előtt. Az egyszerű vázlat ünnepi csendet sugároz. Könnyen meg­lehet, hogy a mester megfestette a felvá­zolt képet, vagy csak egyszerű rajzocs­kaként bekerült mappájába a többi fél­álom közé. A kis vázlat alatt nincs alá­írás, jobb alsó sarkában egy festékes ujj­lenyomat látható. Talán a mesteré, Feszty Árpád 1856 karácsonyán látta meg a napvilágot a felvidéki Ógyallán, a még ma is álló kúriában, ahol a művé­szetek is otthonra találtak. Édesapja a nagy mesterek alkotásait gyűjtötte, édesanyja zongorázott, festegetett. Test­vérei európai hírű építészek voltak. Ár­pádnak maradt a festőállvány. Budapes­ten és Münchenben tanult. Később kivá­ló portréfestőként tűnt fel, de évek múl­tával egyre nagyobb figyelmet szentelt az emberi mozgás ábrázolásának, és vonzották a monumentális kifejezési formák. Nagyméretű képein a megfes­tett alakok teátrális hatást keltenek. Ün­nepélyesség, nyugalom sugárzik képei­ről, annak ellenére, hogy lobbanékony­ság, lendület, lelkesedés, nyugtalanság volt rá a jellemző. Nem a festészet nyu­galma irányította. Műtermének gyakran hátat fordított, hosszabb ideig nem lépte át küszöbét. Naponta látogatta a kávé­házakat, kedvelte a társaságot. Jó fellé­pésével, férfiasságával, műveltségével, sziporkázó humorával minden társaság kedvence volt. Szerette a színházat, jól érezte magát a színészek között. Jászai Mari szerelmével reménytelenül üldöz­te. A bohém Feszty nejében, Jókai Ró­zában partnerre talált, aki imádta a körü­lötte nyüzsgő világot. Feszty törzshelye a Spolarits kávéház volt, ahol a Kisfa­ludy Társaság, valamint a Pósa-asztal is otthonra talált. Mindkét kompániának tagja volt. Esténként írók, költők, művé­szek beszélgettek, vitatkoztak a fojtoga­tó szivarfüstben. A Kisfaludy Társaság, ha valakit befogadott körébe, az kapott egy vastag falú, hosszú nyakú söröspo­harat, az újdonsült tag monogramjával. Évtizedek múlva Feszty Masa műter­mében a poharat én is megemelhettem, sőt ihattam is belőle. A kényelmes Fesztyt gyakran anyagi gondok serkentették munkára, és olyan­kor végre eleget tett elodázott megren­deléseinek. Amikor kedve támadt feste­ni, maradandót alkotott. Golgota és Bá­nyaszerencsétlenség című festményeivel megalapozta hírnevét. 1899-1902 kö­zött Firenzében élt, ahol nagy feltűnést keltett Krisztus temetése című nagy trip­tichonjával. Legismertebb falfestménye az Operaház előcsarnokában látható. Ki­lenc képe a hangok eredetét ábrázolja. Művészetével az akademizáló naturalis­ta ábrázolást követte. A közeledő millen­niumra megfestette a körképet. Óriási lelkesedéssel fogott hozzá, számtalan vázlatot, tanulmányt készített. Amikor meglátta alkotásának leendő színhelyét, az állványerdővel körülvett pavilont, megijedt a várható hatalmas munkától. Végül tanítványainak, de elsősorban fe­leségének, Jókai Rózának közreműkö­désével, irányításával, megszületett a nagy alkotás. Feszty figyelemmel kísér­te az emberfeletti munkát, és alkalman­ként csatlakozott a fiatal alkotókhoz. A körkép sikerén felbuzdulva újabb terve­ket szőtt. Élete során állandóan nagy al- Feszty Árpádról keveset tudunk. Egy nagy korszak nagy festője volt, Ben­czúr Gyula, Székely Bertalan, Lotz Károly méltó kortársa, követője. A magyarok bejövetele, a legendás „Feszty-körkép” megalkotása, sikere beragyogta nevét. Ki volt valójában Feszty Árpád? kotásokról ábrándozott, lelkesedése olyankor magasra hágott, csakhogy hi­ányzott belőle a kitartás, és visszariasz­tották a nagy feladatok. Gárdonyi Géza is hozzá akart járulni az ezredéves ünnep fényéhez. Erről az Ezredév című (Mag­vető, 1979) kötetben olvashatunk. „Gárdonyi elképzelése: fehérló-ál­­dozat a Vérmezőn. Eleinte körkép té­mának szánta. Feszty Árpád palettájá­ról várta hozzá azokat a színeket, ame­lyeket Gárdonyi csak elképzelésben lá­tott. Feszty Árpád lelkesedett is az ötle­tért. Pogány áldozat a Hadúrnak az ezer év megérketéséért. Hálából. Ez a kör­kép valami olyan folytatása lett volna a Magyarok bejövetelének. Feszty Árpád buzgalmát lehűtötte a család. Pénzt nyel el, pénzt! A körkép sincs még tel­jesen talpon, bár előre látható a busás eredmény, ami ugyan kétfelé szeletelő­dött a famíliában... Fesztyné ellegyin­­tette az újabb vállalkozást...” Képeit apósának, Jókai Mórnak rendszeresen bemutatta, és szívesen meghallgatta véleményét. A körkép megalkotása után műterme újra csendes lett, de idők múltán kisebb képeket, vázlatokat festett, akkor is az egyre gyakoribb anyagi gondok ösztönözték. Kalandozásai, éjszakai kiruccanásai alábbhagytak. Masa születése egy időre nyugalmat teremtett nyugtalan lelké­ben. Elégedetten, boldogan figyelte fel­cseperedő lányának festészet iránti vonzalmát, tehetségét, 1914-ben hunyt el. A Nemzeti Galé­riában néhány képe, egy kis utca a Déli pályaudvar árnyékában, és az újjá vará­zsolt, régi fényében tündöklő körkép őrzi emlékét. Feszty Árpád a müncheni festőakadé­mián ismerkedett meg a nagyon tehetsé­ges, kedves, törékeny festőnövendék kis­asszonnyal, Laborfalvi Róza lányával - akit Jókai házasságuk idején örökbe foga­dott -, Jókai Rózával. 1888-ban keltek egybe. Idehaza Lotz Károly és Székely Bertalan tanítványa volt. Főleg arcképe­ket és alakos interiőröket festett. Alkotása­it itthon és külföldön több alkalommal ki­állították. Mesterei nagyon tehetségesnek tartották. Feszty árnyékában nem tudott igazán kibontakozni, talán nem is akart, ellenben férjének szigorú kritikusa volt. Fesztyéknél nagy társasági élet folyt. A ház asszonya tüneményesen bánt ven­dégeivel. A betérők éjjel-nappal adták egymásnak a kilincset. Művészbarátok hangjától zsongott a Bajza utcai műte­rem. Ha üres volt az éléskamra, ami gya­korta előfordult, Róza asszony sült krumplit tálalt fel szilvalekvárral, vagy amit a kifosztott kamra kínált. A kabátok, köpenyek zsebéből előkerültek az ol­csóbb itókák. Amikor beköszöntött a jó idő, kivonultak a természetbe. Krúdy is írt kirándulásaikról: „Szüret idején Jókai svábhegyi szőlejébe eljöttek Feszty Ár­pád barátai, akik tréfáikkal gyakran fel­verték a házat... A 88-as esztendőben na­gyon vidám volt a szüret a Jókai-kertben, mert már ki volt tűzve Jókai Róza eskü­vőjének napja. Utoljára szüretelt leányfő­­vel, mához egy évre már asszonyosan be lesz kötve a feje.” Szerette az állatokat, a svábhegyi madarak, sündisznók kedves percekkel örvendeztették meg, úgy, mint asszony korában a társaság kedvence, To­pi macska. Egyik karácsony este a szikrá­zó csillagszórók meggyújtották a kis ál­latka farkát, és a szegény pára keservesen nyávogva rohangált a lakásban, lángra lobbantva a függönyöket, térítőket; sze­rencsére nagyobb baj nem történt, de a tűz hosszú évek múltán már végzetes volt. A hajsütővas melegítője, a petróleu­­mos hevítő felborult, és a fellobbanó tűz a szörnyű halál lángja volt. Jókai Róza 1936-ban hunyt el, írásait, emlékezéseit érdemes volna újra kiadni. Két memoár jellegű könyvében kedves bájjal, humor­ral, némi romantikával megírta élménye­it, találkozásait a századelő nagy alkotói­val. A Tegnap és az Akik elmentek című kötetei kortörténeti kincsek. Fesztyék kislányát, Masát Jókai „papi” nagyon szerette, az okos apróság­gal órák hosszat el tudott csevegni. A már felnőtt akadémista kislány festészet iránti rajongása nem ismert határt. Gyönyörű melegbarna szemeiben érzelem, lelkese­dés, vidámság vagy szomorúság fénylett. Öröme, csodálata fellobbant egy szép táj, egy zenemű vagy egy számára csodálatos ember hatására. Az akadémia elvégzése után festményeit nagy elismeréssel fo­gadták. Már fiatalon kiállított. Portréi, táj­képei sugározták a lélek, a természet min­den finom rezdülését, de a szomorúság, a melankólia leheletfinoman ott lappangott témáiban. Számos kiállításon nyert díjat. A legnagyobb elismerést az 1927-ben festett önarcképe kapta. Édesanyja halála törést okozott lelkében. Magányba mene­kült, Istenhez fordult. Festészete inkább bibliai képekből, látomásokból fakadt. Bezártságából olykor kiruccant szűk ba­ráti körébe. A háború után a Várban, a Dísz tér sarkán álló régi, boltíves, egyko­ri polgárházban élt, melynek ablakai egy macskaköves, árnyékos utcácskára nyíl­tak, a nap sugarai nem találtak utat műter­mébe. Derék házvezetőnője évtizedekig mellette volt, gondozta, segítette, együtt viselték a sors szomorú terheit. Az ötve­nes években kirekesztették a művészeti életből. Templomi festmények restaurálá­sából élt. Idősebb korában oltárképeket is festett, járta az ország templomait, főleg kis falvakban időzött, hogy újjávarázsolja a málladozó falképeket. Édesapám gyak­ran meglátogatta a Várban, amikor na­gyobbacska lettem, magával vitt. Vonzott a festészet. Tanítgatott, apró kis feladato­kat adott, majd beajánlott Basilides Sán­dornak, hogy tanítványaként végezzem el az iskolát. Sokat mesélt édesapjáról, aki esténként magára kanyarította hatalmas köpenyét, fejébe nyomta széles karimájú kalapját, és nekiindult a pesti éjszakának. Feszty Masa élete alkonyán egy kis borsodi faluban, Domaházán élt, ott hullott ki az ecset kezéből, onnan tért meg abba a mennyei világba, amelyet élete során vászonra álmodott. Angyal János: Körkép a Feszty családról

Next