Napi Magyarország, 1999. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-10 / 83. szám
1999. április 10., szombat • Szerkeszti: Mányoki Endre Szájról szájra járnak a szállóigék. Eredetüket homály borítja, jelentésük a használat során megkopik. Időnként mégis megtörténik velük a csoda: a kimondott szó felfedi archéját, újra hiszünk benne. Akiket valóban megillet, az önazonosságukat el nem veszítőket, történelmünk igazait, a hősöket csodáljuk. S talán nyomdokaikba lépünk, ha kell. Ha a közjó, a szent érdek - vagy valami más, bennünk élő, mégis fölöttünk létező - megkívánja. Vagy megköveteli. A történelmünket régóta kísérő szólamok közül kettő - „Magyarország a kereszténység védőbástyája,pajzsa” és az „Extra Hungáriam non est vita...” makacsul beivódott tudatunkba. Annyi méltatlan minősítés között természetes fényben akarjuk látni a magyarságot. Nem „kannibálként, utolsó csatlósként, barbárként, balkanizálódott etnikumként”..., sokkal inkább Európáért önmagát feláldozó hős népként. Európai ittlétünk erkölcsi alapjait keressük, amikor szembesülünk történelmi súlyunkkal. Örök kérdés: meddig tart Európa? Hol van meghúzható határa? Noha az immanens történetiség szívesen leegyszerűsíti a javak és érdekek gazdasági és kereskedelmi egységére, mégis azt kell mondanunk: Európa határai egybeesnek az egyetlen Isten transzcendenciájának latin kultúrájú megvallásával. Nagyhatalmak között A magyarság a keletről nyugatra kényszerűen vándorolt, a Kárpát-medencében letelepedett „törökös” népek nyugatos maradéka. Amíg a keleti kultúrkör tagja maradt, megőrizte sztyeppéi sajátosságait, szokásrendjét, addig a római műveltségű keresztény Európa pusztítójaként tűnt fel. Miként korábban a hunok és az avarok, Szent István - de már Géza fejedelem korában is - az a kérdés merült fel: a keleti népek legnyugatabbra hatolt tagja akar-e lenni a magyar, vagy a nyugati műveltség legkeletebbre eső részeként vállalja a nyugati kultúrközösség előnyeit, annak minden terhével egyetemben. Két nagyhatalom között: a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom szorításában kellett helyesen dönteni. A bizánci császárság lelki és nyelvi kultúrája - minden dogmatikai egyezés ellenére - a latin kereszténység számára az idegenség klímáját jelentette. Szent István egyértelmű állásfoglalása - éppen évezrede! - a magyarság számára a jövőt jelentette. A kereszténység felvétele, a katolicizmusba tagolódás a nyugati értelemben vett monarchikus berendezkedést is magával hozta. Ugyanakkor az európai közemlékezet nem felejtette el a X. század szokatlan és nem ritkán kegyetlen nomád magyarságának harcmodorát. Évszázadokon át - hiába tagolódtunk a keresztény nemzetek és államok virtuális közösségébe - élt régi, rossz hírünk. Hiába állt ellen a magyarság a keletről jövő besenyő és kun támadásoknak a XI-XIII. században, arról a Nyugat nem vett tudomást. De ezekben a harcokban a nemzet még nem tudatosította - s nem is tudatosíthatta -, hogy miközben önmagát védelmezi, egyben a vele immár egyazon műveltségen lévő nyugati világot is védi. Szent László révén kapja meg a magyar nemzet egyéni, összetéveszthetetlen karakterét. Az ő dinasztikus érdekein át nyilvánul meg először és kerül konfliktusba a világuralomra törő császári és az univerzalizmusra törekvő pápai hatalommal. Ugyanakkor a széthullani kész erőket az azonos műveltség bilincsei összetartják. Egymásrautaltságuk néha nemes tettekre indítja a máskor egymással szemben álló feleket. Ilyen fejlődési fokokon át, akkor, amikor IV. Béla még a régi patrimoniális királyságot akarja életre hívni - eltörölve apja, II. András reformjait -, dinasztikus szemlélettel már egyben igényli a nyugati hatalmak segítségét az orszgunkra zúduló tatár veszedelemben. Ám éppen a más irányú dinasztikus hatalmi érdekek verik béklyóba az európai összefogási szándékokat. II. Frigyes német császár családja a hatalomért küzd a pápaság ellen. Harcias Frigyes osztrák herceg eljön ugyan a király hívó szavára, de csak kalandvágyból... Lelkületét jellemzi, hogy a korábbi években dinasztikus érdekeiben megsértett herceg a hozzá menekülő magyar királyt kirabolta. Európa sem 1241-ben, sem egy évtizeddel később (1252) nem értette meg; kötelezettsége van Magyarországgal szemben. A keletről fenyegető betörések elhárítására a keresztény Nyugatba integrálódott keleti nép ereje önmagában elégtelen. A szembenállás vize IV. Béla a következőket írja a pápának: „Óhajtjuk, hogy a pápa Őszentsége előtt biztos tényként nyilvánvaló legyen, hogy annyi baj közepette Európa egyetlen keresztény uralkodójától, egyetlen népétől sem kaptunk hasznos segítséget. Csupán csak a jeruzsálemi ispotályosoktól, akik nemrégiben kérésünkre fegyvert fogtak a pogányok és a szakadárok ellen, hogy országunkat és a keresztény hitet megvédjék. Őket már elhelyeztük a veszélyesebb helyeken. Ti. a kurd-bolgár határon, a Dunán túl, mert a tatárok serege azon a helyen jött be országunk megtámadásakor. Ezzel a hellyel az is szándékunk és reményünk, hogy ha Isten megsegíti ügyünket, az apostoli szék is méltat minket segítségére, a katolikus hitet általuk terjesztjük, miként a Duna elnyúlik a konstantinápolyi tengerig, és így a római birodalomnak is, a Szentföldnek is alkalmas segítségül szolgálhatunk. A kép címe Eksztázis. Szerzője Gulácsy Lajos, az „álomlátó, feminin lelkű festő, aki alig élte a földi élet realitásait” - hogy Bölöni György pontos szavaival éljünk. Pontosak a szavak, de még náluk is pontosabb a kép: Na’Conxypán költője, élt légyen bár képzelt világban, nagyon is földi eksztázist ábrázolt. Egymásba révülő szemek, delejes ajkak, ívben feszülő mezítelen test, karmolón ölelő karok... A szenvedély készül így a beteljesülésre. Földi vágyak földön túli közegben: a tiszta líra. Amit mi talán már meg sem értünk. Ami tán meg sem érint - lepereg, mint a tavaszi zápor impregnált lelkünkről. Melyet dehogyis ezért vaxoltunk ennyire páncélosra! - hanem hogy védjen oldott savaktól, maró szavaktól, ibolyán túli sugaraktól. Akartuk-e, hogy ez legyen az ára? Hogy a költészet se tudjon áthatolni rajta? Nem hihetem, bár félem. „Mondd, van ott haza még, ahol értik e hexametert is?” - kérdezi erőltetett fegyelemben a rőt sövények és hűlő lekvárok, az árnyékot író, lassú délelőttök megkínzott sbélyegzett álmodója, Radnóti. Aki alig hét csikorgó évvel halta túl azt a költőt, kinek a születése napját a líra inkarnációja emeli szimbólummá. Ideje van, hogy megkérdezzük reggeli, sertés ábrázatunktól: Lehet ott haza, ahol nem értik a hexametert? Ahol Gulácsy eksztázisa nem üt rést viaszos burkán az életünknek? Haza, ami odabent nem Na’Conxypán? Mányoki Endre .1. MAGYARORSZÁG' 13 Nemzet és öntudat A „Magyarország a kereszténység védőpajzsa” szállóige évszázadai Részben pedig országunk közepén azoknak a váraknak a védelmezésére helyeztük el őket, amelyeket a Duna körül építettünk, minthogy minderre népünk alkalmatlan. Mert ezen alapszik sokszorosan kipróbált elgondolásunk, hogy nekünk és egész Európának hasznosabb, ha a Duna mentén várakat építünk. Az ugyanis a szembeszállás vize... Hogyha azt - Isten ne adja! - elfoglalnák a tatárok, akkor számukra nyitva lenne a kapu más keresztény hitű országokba. (...) Attila szolgáljon például, ki keletről elindulva nyugat leigázására, Magyaország közepén ütötte fel,fő táborát... Ügyeljen tehát a pápa bölcs Őszentsége, és kegyeskedjék üdvös óvintézkedéseket tenni, mielőtt a seb elmérged. Európa lakosainak nem okoz annyi kárt, mintha egyedül csak a mi országunkat sikerülne a tatároknak birtokba venniük.” Segítség nincs IV. Béla levele pusztába kiáltott szónak bizonyult. Az ország felelős ura nem esett kétségbe: nemzete hivatásába és fennmaradásába vetett erős hittel látott neki a romok eltakarításának. Érezte, népét nagy bűnei miatt érte Isten sújtó keze. Ugyanakkor hitte, hogy a tatár veszedelemtől Isten kegyelméből szabadult meg országa - és ő maga is! A megsértett isteni felség kiengesztelésére - mintegy engesztelő áldozatul - fogadalommal ígérte: születendő leányát apácazárdába adja. Őrá várt a feladat Árpád-házi Szent Margitra, hogy a múlt bűneiért kiengesztelje Istent, a későbbi bűnökért járó büntetést pedig elhárítsa állandó imáival. IX. Gergely pápa „keserű könnyhullajtása” retorikai értékű mentegetőzés volt csupán, mert „sürgősebbnek látta a császár megalázását”. 1241. augusztus 22-én meghalt IX. Gergely. Utóda, IV. Coelestin tizenhat nap múlva követte a sírba. Utána csaknem két esztendeig be-,töltetlen maradt Szent Péter trónja. Csak 1243. június 25-én, IV. Ince személyében került újra posszibilis erő a Vatikán élére. 1245-re Lyonba egyetemes zsinatot hirdetett meg a tatárok ellen. Lelki hatalmát „ernyőként” IV. Bélára is kiterjesztette: politikai ellenfeleivel szemben Bélát pártfogolta, a hierarchiát teljessé tette... Béla IV. Sándor pápához is követeket küldött, pontosan megatározott segítségét kérve - annak hiányában ugyanis kénytelen lenne a tatárok szövetségi ajánlatát elfogadni. Akár oly formában is, hogy valamelyik gyermekét összeházasítaná a tatár fejedelmi család sarjával. A pápa megdöbben... de nem segít. IV. Orbán pápának gyóntatója, Velasco közreműködésével - már belső „tatárkodásunk” elsimítása érdekében kell közbelépnie az V. István és IV. Béla közti, hatalommegosztásért vívott harc során. IV. Kelemen (1265-1268) megerősítette az apa és fia közti egyezséget, ami a szüntelenül lebegtetett tatár támadás kivédésének alapfeltétele. A török veszély a XIV. század során egyre jobban fenyegette a szívósan ellenálló bizánci fővárost, Konstantinápolyt. A Palaiologosz császárok nyugaton kerestek segítséget. Nem restellték e célból személyesen felkeresni a pápai és nyugat-európai udvarokat. A remélt segítség fejében a Palaiologoszok nemegyszer ajánlották fel az egyházi uniót. Azonban hiába, a bizánci nép, a szerzetesség és papság minden egyes esetben visszautasította a latin egyház hitformuláit, megakadályozva az unió megvalósulását. A nyugati keresztény országok közül Bizánc elsősorban Magyarországtól várhatott segítséget, amely az oszmánli törökök terjeszkedése idején Európa egyik leghatalmasabb állama volt, s amelyet eleinte hűbéres területeinek meghódítása, majd a magyar föld pusztítása révén - közvetlenül fenyegetett a török hódítás. A Palaiologosz császárok védelmi törekvéseiben nem kis szerepet játszott a Nagy Lajos és Zsigmond vezette Magyarország. Az oszmánli törökök - miután a XIV. század közepe táján a Bizánci Birodalom egész kis-ázsiai részét birtokukba vették - 1354 máciusában elfoglalták Kallipolis (Gallipoli) erődjét, s ezzel megvetették lábukat Európában. Ez az esemény Konstantinápolyban nagy rémületet keltett. Nyilvánvaló: ennek hatására írta Velence konstantinápolyi követe Andreas Dandolo dózsénak, hog’ a görögök, csak hogy a törökök ellen biztosítsák magukat, szívesen kerülnének Velence, vagy ha ez nem lehetséges, Szerbia vagy Magyarország királyának uralma alá. V. Ioannesz császár 1355. december 15-én VI. Ince pápához intézett levelében meghatározott fegyveres segítség ellenében felajánlotta: népét hat hónapon belül a római egyház kebelébe vezeti. (Ám ezt az ajánlatát kénytelen volt visszavonni.) A koldus császár közben folyt a törökök előrenyomulása. 1359-ben - első ízben - már Konstantinápoly falai alatt is feltűntek. Az események arra késztették a bizánci uralkodót, hogy felkeresse V. Orbán pápát Avignonban, majd Nagy Lajos magyar királyt, hogy általa eszközölje ki az uniót és a Nyugat segítségét a törökök ellen. A császár budai kitérőjéről a bizánci források nem tesznek említést, de ránk maradtak más jellegű dokumentumok. Például a Demetriosz Kydonesz fogalmazta, úgynevezett chrysobullon (aranybulla) bevezetése. Ez megemlíti a történetírók által szégyellt budai utat is. Bizánc történetében először fordult elő, hogy uralkodója nem seregek élén, hanem mint segélykérő hagyta el a birodalom határait. Laciéi Dénes erdélyi vajda fogadta és kísérte „Magyarország fényes királya” udvarába. A koldulásra kényszerült császárt - mint Giovanni da Ravenna De superbia című művében írta - a magyar király lováról leszállván, fedetlen fővel fogadta, míg a császár lován maradt, s nem vette le sövegét. Büszke gőggel fogadta Nagy Lajos hódolatát. Ezen az aszimmetrikus ceremónián Nagy Lajos annyira megsértődött, hogy sem figyelmére, sem segítségére nem méltatta. Igaz-e e történet, vagy sem, lényegtelen. Hiszen híven kifejezi a bizánci szokásokat, azok diszfunkcionalitását. 1366-ban Lajos király és Ioannesz császár két követet küldött az avignoni pápai udvarba: István nyitrai püspököt és Manikaitesz kancellárt. Ioannesz császár Budán felajánlotta a maga és népe viszszatérését a római egyházba, s esküvel megerősített ígéretet tett, hogy ő és fiai - Manuel és Michael - mindazokat a feltételeket teljesíteni fogják, amelyeket a pápa a megegyezésre vonatkozólag előír. A pápa azt kívánta, hogy a császár és a görögök olyan hitvallással és esküvel tagadják meg a schismát, mint amilyet annak idején a császár őse, Michael Palaiologosz császár tett. Ezzel a pápa nyilván az 1274. évi lyoni unióra célzott. A Nagy Lajoshoz intézett pápai levél méltatta Erzsébet anyakirályné és fia buzgalmát, mely a görögöknek a római egyház kebelébe való visszatérését szolgálta. E levelek tartalma nyilvánvalóvá tette, hogy a pápa az egyházi unió keresztülvitelére helyezi a hangsúlyt. A fegyveres segítség mértékéről sokkal óvatosabban nyilatkozott, tartván a bizánciak alakoskodásától. Lajos király csak akkor adjon elégséges segítséget, ha a császár és fiai valóban áttértek. Nagy Lajos király pápább a pápánál Egy athoszi kéziratból, a Dialexiszből tudjuk, min bukott el Nagy Lajos segítsége. A magyar uralkodó pápább volt a pápánál. A Szentatya áttérésre vonatkozó rendelkezéseit Ioannesz császár kész volt teljesíteni, de Nagy Lajos az unió fejében dogmatikailag helytelen eljárást követelt: a bizánciak újrakeresztelését. Nem vette figyelembe azt a nyilvánvaló tényt, hogy a bizánciak keresztelése dogmatikailag érvényes, s újrakeresztelésük ezért szükségtelen, fölösleges. Azaz éppen a magyar uralkodó követett volna el eretnek gesztust, amennyiben ki tudta volna erőszakolni. XI. Gergely pápa 1374. évi levelében Nagy Lajost vallási politikája elismeréseként „servidus Zelator fidei Christianae”-nak, a keresztény hit lánglelkű terjesztőjének nevezi. Ismeretes, hogy a zsidókon, kunokon, szlávokon és patarénusokon kívül - akiket az egykorú források emlegetnek - a nagy király figyelme kiterjedt a szerbiai, bulgáriai és valachiai szákadárokra is. Hogy ez nem mondható veszélytelen vállalkozásnak, arra a vidini (bodonyi) ferencesek vértanúsága a bizonyíték. Ők a feldühödött schismatikusok áldozatai. A meggyengült Bizánc valutája, amellyel a Nyugatnak fizetni tudott, az unió ígérete. V. Ioannesz császár személyes gesztusát azonban országa, birodalma nem követte. Egyéni akciót pedig nem jutalmazott a respublica Christiana, a nyugati keresztény uralkodók közössége. Nagy Lajos uralkodásának későbbi éveiben a magyar csapatok nemegyszer vették fel a harcot a törökökkel (az akkori magyar birodalom hűbéres tartományaiban), ám az uralkodó nem ismerte fel a maga teljes nagyságában a török veszélyt. Hódító hadjáratai inkább gyengítették, mint erőt kölcsönöztek a balkáni népeknek. Az 1389-es rigómezei ütközet - melyben magyar csapatok is részt vettek - máig hatón meghatározta egy történelmi táj karakterét. Szerbia - egy kis rész kivételével - török uralom alá került. A török csapatok pedig nem haboztak: még ugyanazon évben átkeltek a Dunán, a Száván, és - első ízben - Magyarország területére is betörtek. Bajazid a tirnovói Bulgáriát 1393-ban meghódította, a Dunától délre eső balkáni területek csaknem teljesen török kézre jutottak. Magyarország nemcsak hűbéres tartományain keresztül, hanem közvetlenül is fenyegetett helyzetbe került. Bizánc úgyszólván török vazallus állammá lett. Belső pártharcokban nem ritkán török segítséget vett igénybe. Amikor a főváros is végveszélybe került, II. Mánuel császár ismételt segélykéréssel fordult a pápához és a nyugati hatalmakhoz. 1396 elején követet menesztett Zsigmond magyar királyhoz is. Felhívására Zsigmond hadba szállt. A keresztes sereg azonban a nikápolyi csatában, 1396. szeptember 25-én megalázó vereséget szenvedett. Maga Zsigmond is csak kerülő úton jutott vissza Magyarországra. 1399 végén II. Mánuel császár nyugat-európai udvarokat keresett fel: Velencét, több itáliai várost, Párizst, Londont - ám iszákjába csak ígéreteket tömhetett. Szavakban Nyugaton sohasem volt hiány! Mánuelt külföldön érte a hír: a mongol Timur Bajazid szultán seregét az angorai csatában (1402) tönkreverte. Ruszlai Tibor