Napi Magyarország, 1999. április (3. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-10 / 83. szám

1999. április 10., szombat • Szerkeszti: Mányoki Endre Szájról szájra járnak a szállóigék. Eredetüket homály borítja, jelentésük a használat során megkopik. Időnként mégis megtörténik velük a csoda: a kimondott szó felfedi archéját, újra hiszünk benne. Akiket valóban megillet, az önazonosságukat el nem veszítőket, történelmünk igazait, a hősöket­­ csodáljuk. S talán nyomdokaikba lépünk, ha kell. Ha a közjó, a szent érdek - vagy valami más, bennünk élő, mégis fölöttünk létező - megkívánja. Vagy megköveteli. A történelmünket régóta kísérő szóla­mok közül kettő - „Magyarország a ke­reszténység védőbástyája,­­pajzsa” és az „Extra Hungáriam non est vita...” maka­csul beivódott tudatunkba. Annyi méltat­lan minősítés között természetes fényben akarjuk látni a magyarságot. Nem „kan­nibálként, utolsó csatlósként, barbárként, balkanizálódott etnikumként”..., sokkal inkább Európáért önmagát feláldozó hős népként. Európai ittlétünk erkölcsi alap­jait keressük, amikor szembesülünk tör­ténelmi súlyunkkal. Örök kérdés: meddig tart Európa? Hol van meghúzható határa? Noha az immanens történetiség szívesen leegy­szerűsíti a javak és érdekek gazdasági és kereskedelmi egységére, mégis azt kell mondanunk: Európa határai egybeesnek az egyetlen Isten transzcendenciájának latin kultúrájú megvallásával. Nagyhatalmak között A magyarság a keletről nyugatra kényszerűen vándorolt, a Kárpát-meden­cében letelepedett „törökös” népek nyu­­gatos maradéka. Amíg a keleti kultúrkör tagja maradt, megőrizte sztyeppéi sajá­tosságait, szokásrendjét, addig a római műveltségű keresztény Európa pusztító­jaként tűnt fel. Miként korábban a hunok és az avarok, Szent István - de már Géza fejedelem korában is - az a kérdés merült fel: a ke­leti népek legnyugatabbra hatolt tagja akar-e lenni a magyar, vagy a nyugati műveltség legkeletebbre eső részeként vállalja a nyugati kultúrközösség előnye­it, annak minden terhével egyetemben. Két nagyhatalom között: a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom szo­rításában kellett helyesen dönteni. A bi­zánci császárság lelki és nyelvi kultúrája - minden dogmatikai egyezés ellenére - a latin kereszténység számára az idegen­­ség klímáját jelentette. Szent István egy­értelmű állásfoglalása - éppen évezrede! - a magyarság számára a jövőt jelentette. A kereszténység felvétele, a katoliciz­musba tagolódás a nyugati értelemben vett monarchikus berendezkedést is ma­gával hozta. Ugyanakkor az európai köz­emlékezet nem felejtette el a X. század szokatlan és nem ritkán kegyetlen nomád magyarságának harcmodorát. Évszáza­dokon át - hiába tagolódtunk a keresz­tény nemzetek és államok virtuális kö­zösségébe - élt régi, rossz hírünk. Hiába állt ellen a magyarság a keletről jövő be­senyő és kun támadásoknak a XI-XIII. században, arról a Nyugat nem vett tudo­mást. De ezekben a harcokban a nemzet még nem tudatosította - s nem is tudato­síthatta -, hogy miközben önmagát vé­delmezi, egyben a vele immár egyazon műveltségen lévő nyugati világot is védi. Szent László révén kapja meg a ma­gyar nemzet egyéni, összetéveszthetetlen karakterét. Az ő dinasztikus érdekein át nyilvánul meg először és kerül konflik­tusba a világuralomra törő császári és az univerzalizmu­sra törekvő pápai hatalom­mal. Ugyanakkor a széthullani kész erő­ket az azonos műveltség bilincsei össze­tartják. Egymásrautaltságuk néha nemes tettekre indítja a máskor egymással szemben álló feleket. Ilyen fejlődési fokokon át, akkor, ami­kor IV. Béla még a régi patrimoniális ki­rályságot akarja életre hívni - eltörölve apja, II. András reformjait -, dinasztikus szemlélettel már egyben igényli a nyuga­ti hatalmak segítségét az orszgunkra zú­duló tatár veszedelemben. Ám éppen a más irányú dinasztikus hatalmi érdekek verik béklyóba az európai összefogási szándékokat. II. Frigyes német császár családja a hatalomért küzd a pápaság el­len. Harcias Frigyes osztrák herceg eljön ugyan a király hívó szavára, de csak ka­landvágyból... Lelkületét jellemzi, hogy a korábbi években dinasztikus érdekei­ben megsértett herceg a hozzá menekülő magyar királyt kirabolta. Európa sem 1241-ben, sem egy évti­zeddel később (1252) nem értette meg; kö­telezettsége van Magyarországgal szem­ben. A keletről fenyegető betörések elhárí­tására a keresztény Nyugatba integrálódott keleti nép ereje önmagában elégtelen. A szembenállás vize IV. Béla a következőket írja a pápá­nak: „Óhajtjuk, hogy a pápa Őszentsége előtt biztos tényként nyilvánvaló legyen, hogy annyi baj közepette Európa egyet­len keresztény uralkodójától, egyetlen népétől sem kaptunk hasznos segítséget. Csupán csak a jeruzsálemi ispotályosok­­tól, akik nemrégiben kérésünkre fegyvert fogtak a pogányok és a szakadárok ellen, hogy országunkat és a keresztény hitet megvédjék. Őket már elhelyeztük a ve­szélyesebb helyeken. Ti. a kurd-bolgár határon, a Dunán túl, mert a tatárok sere­ge azon a helyen jött be országunk meg­támadásakor. Ezzel a hellyel az is szán­dékunk és reményünk, hogy ha Isten megsegíti ügyünket, az apostoli szék is méltat minket segítségére, a katolikus hi­tet általuk terjesztjük, miként a Duna el­nyúlik a konstantinápolyi tengerig, és így a római birodalomnak is, a Szentföldnek is alkalmas segítségül szolgálhatunk. A kép címe Eksztázis. Szerzője Gulácsy La­jos, az „álomlátó, feminin lelkű festő, aki alig élte a földi élet realitásait” - hogy Bölöni György pontos szavaival éljünk. Pontosak a szavak, de még náluk is pontosabb a kép: Na’Conxypán költője, élt légyen bár képzelt világban, nagyon is földi eksztázist ábrázolt. Egymásba révülő szemek, delejes ajkak, ívben feszülő mezítelen test, karmolón ölelő karok... A szenvedély készül így a beteljesülésre. Földi vágyak földön túli közegben: a tiszta líra. Amit mi talán már meg sem értünk. Ami tán meg sem érint - lepereg, mint a tavaszi zápor impregnált lelkünkről. Melyet dehogyis ezért vaxoltunk ennyire páncélosra! - hanem hogy védjen oldott savaktól, maró szavaktól, ibo­lyán túli sugaraktól. Akartuk-e, hogy ez legyen az ára? Hogy a költészet se tudjon áthatolni rajta? Nem hihetem, bár félem. „Mondd, van­­­ ott haza még, ahol értik e hexametert is?” - kérdezi erőltetett fegyelemben a rőt sövények és hűlő lekvárok, az árnyékot író, lassú dél­­előttök megkínzott s­­bélyegzett álmodója, Radnóti. Aki alig hét csikorgó évvel halta túl azt a költőt, kinek a születése napját a líra in­karnációja emeli szimbólummá. Ideje van, hogy megkérdezzük reggeli, sertés ábráza­­tunktól: Lehet ott haza, ahol nem értik a hexa­metert? Ahol Gulácsy eksztázisa nem üt rést viaszos burkán az életünknek? Haza, ami oda­bent nem Na’Conxypán? Mányoki Endre .1. MAGYARORSZÁG' 13 Nemzet és öntudat A „Magyarország a kereszténység védőpajzsa” szállóige évszázadai Részben pedig országunk közepén azoknak a váraknak a védelmezésére he­lyeztük el őket, amelyeket a Duna körül építettünk, minthogy minderre népünk alkalmatlan. Mert ezen alapszik sokszo­rosan kipróbált elgondolásunk, hogy ne­künk és egész Európának hasznosabb, ha a Duna mentén várakat építünk. Az ugyanis a szembeszállás vize... Hogyha azt - Isten ne adja! - elfoglalnák a tatá­rok, akkor számukra nyitva lenne a kapu más keresztény hitű országokba. (...) At­tila szolgáljon például, ki keletről elin­dulva nyugat leigázására, Magyaország közepén ütötte fel,fő táborát... Ügyeljen tehát a pápa bölcs Őszentsége, és kegyes­kedjék üdvös óvintézkedéseket tenni, mielőtt a seb elmérged. Európa lakosai­nak nem okoz annyi kárt, mintha egyedül csak a mi országunkat sikerülne a tatá­roknak birtokba venniük.” Segítség nincs IV. Béla levele pusztába kiáltott szó­nak bizonyult. Az ország felelős ura nem esett kétségbe: nemzete hivatásába és fennmaradásába vetett erős hittel látott neki a romok eltakarításának. Érezte, né­pét nagy bűnei miatt érte Isten sújtó ke­ze. Ugyanakkor hitte, hogy a tatár vesze­delemtől Isten kegyelméből szabadult meg országa - és ő maga is! A megsértett isteni felség kiengesztelésére - mintegy engesztelő áldozatul - fogadalommal ígérte: születendő leányát apácazárdába adja. Őrá várt a feladat­ Árpád-házi Szent Margitra, hogy a múlt bűneiért kiengesz­telje Istent, a későbbi bűnökért járó bün­tetést pedig elhárítsa állandó imáival. IX. Gergely pápa „keserű könnyhul­­lajtása” retorikai értékű mentegetőzés volt csupán, mert „sürgősebbnek látta a császár megalázását”. 1241. augusztus 22-én meghalt IX. Gergely. Utóda, IV. Coelestin tizenhat nap múlva követte a sírba. Utána csaknem két esztendeig be-,­töltetlen maradt Szent Péter trónja. Csak 1243. június 25-én, IV. Ince személyében került újra posszibilis erő a Vatikán élére. 1245-re Lyonba egyetemes zsinatot hir­detett meg­­ a tatárok ellen. Lelki hatal­mát „ernyőként” IV. Bélára is kiterjesz­tette: politikai ellenfeleivel szemben Bé­lát pártfogolta, a hierarchiát teljessé tet­te... Béla IV. Sándor pápához is követeket küldött, pontosan megatározott segítsé­gét kérve - annak hiányában ugyanis kénytelen lenne a tatárok szövetségi ajánlatát elfogadni. Akár oly formában is, hogy valamelyik gyermekét összehá­zasítaná a tatár fejedelmi család sarjával. A pápa megdöbben... de nem segít. IV. Orbán pápának­­ gyóntatója, Velasco közreműködésével - már belső „tatárkodásunk” elsimítása érdekében kell közbelépnie az V. István és IV. Béla közti, hatalommegosztásért vívott harc során. IV. Kelemen (1265-1268) megerő­sítette az apa és fia közti egyezséget, ami a szüntelenül lebegtetett tatár támadás ki­védésének alapfeltétele. A török veszély a XIV. század során egyre jobban fenyegette a szívósan ellen­álló bizánci fővárost, Konstantinápolyt. A Palaiologosz császárok nyugaton ke­restek segítséget. Nem restellték e célból személyesen felkeresni a pápai és nyu­gat-európai udvarokat. A remélt segítség fejében a Palaiologoszok nemegyszer ajánlották fel az egyházi uniót. Azonban hiába, a bizánci nép, a szerzetesség és papság minden egyes esetben visszauta­sította a latin egyház hitformuláit, meg­akadályozva az unió megvalósulását. A nyugati keresztény országok közül Bizánc elsősorban Magyarországtól vár­hatott segítséget, amely az oszmánli törö­kök terjeszkedése idején Európa egyik leghatalmasabb állama volt, s amelyet­­ eleinte hűbéres területeinek meghódítása, majd a magyar föld pusztítása révén - közvetlenül fenyegetett a török hódítás. A Palaiologosz császárok védelmi törekvé­seiben nem kis szerepet játszott a Nagy Lajos és Zsigmond vezette Magyarország. Az oszmánli törökök - miután a XIV. század közepe táján a Bizánci Biroda­lom egész kis-ázsiai részét birtokukba vették - 1354 máciusában elfoglalták Kallipolis (Gallipoli) erődjét, s ezzel megvetették lábukat Európában. Ez az esemény Konstantinápolyban nagy ré­mületet keltett. Nyilvánvaló: ennek hatá­sára írta Velence konstantinápolyi köve­te Andreas Dandolo dózsénak, hog­’ a görögök, csak hogy a törökök ellen biz­tosítsák magukat, szívesen kerülnének Velence, vagy ha ez nem lehetséges, Szerbia vagy Magyarország királyának uralma alá. V. Ioannesz császár 1355. de­cember 15-én VI. Ince pápához intézett levelében meghatározott fegyveres se­gítség ellenében felajánlotta: népét hat hónapon belül a római egyház kebelébe vezeti. (Ám ezt az ajánlatát kénytelen volt visszavonni.) A koldus császár közben folyt a törökök előrenyomu­lása. 1359-ben - első ízben - már Kons­tantinápoly falai alatt is feltűntek. Az ese­mények arra késztették a bizánci uralko­dót, hogy felkeresse V. Orbán pápát Avignonban, majd Nagy Lajos magyar királyt, hogy általa eszközölje ki az uniót és a Nyugat segítségét a törökök ellen. A császár budai kitérőjéről a bizánci forrá­sok nem tesznek említést, de ránk marad­tak más jellegű dokumentumok. Például a Demetriosz Kydonesz fogalmazta, úgy­nevezett chrysobullon (aranybulla) beve­zetése. Ez megemlíti a történetírók által szégyellt budai utat is. Bizánc történetében először fordult elő, hogy uralkodója nem seregek élén, hanem mint segélykérő hagyta el a biro­dalom határait. Laciéi Dénes erdélyi vaj­da fogadta és kísérte „Magyarország fé­nyes királya” udvarába. A koldulásra kényszerült császárt - mint Giovanni da Ravenna De superbia című művében írta - a magyar király lováról leszállván, fe­detlen fővel fogadta, míg a császár lován maradt, s nem vette le sövegét. Büszke gőggel fogadta Nagy Lajos hódolatát. Ezen az aszimmetrikus ceremónián Nagy Lajos annyira megsértődött, hogy sem figyelmére, sem segítségére nem méltatta. Igaz-e e történet, vagy sem, lé­nyegtelen. Hiszen híven kifejezi a bizán­ci szokásokat, azok diszfunkcionalitását. 1366-ban Lajos király és Ioannesz császár két követet küldött az avignoni pápai udvarba: István nyitrai püspököt és Manikaitesz kancellárt. Ioannesz császár Budán felajánlotta a maga és népe visz­­szatérését a római egyházba, s esküvel megerősített ígéretet tett, hogy ő és fiai - Manuel és Michael - mindazokat a felté­teleket teljesíteni fogják, amelyeket a pá­pa a megegyezésre vonatkozólag előír. A pápa azt kívánta, hogy a császár és a gö­rögök olyan hitvallással és esküvel ta­gadják meg a schismát, mint amilyet an­nak idején a császár őse, Michael Palaiologosz császár tett. Ezzel a pápa nyilván az 1274. évi lyoni unióra célzott. A Nagy Lajoshoz intézett pápai le­vél méltatta Erzsébet anyakirályné és fia buzgalmát, mely a görögöknek a ró­mai egyház kebelébe való visszatérését szolgálta. E levelek tartalma nyilván­valóvá tette, hogy a pápa az egyházi unió keresztülvitelére helyezi a hang­súlyt. A fegyveres segítség mértékéről sokkal óvatosabban nyilatkozott, tart­ván a bizánciak alakoskodásától. Lajos király csak akkor adjon elégséges se­gítséget, ha a császár és fiai valóban át­tértek. Nagy Lajos király pápább a pápánál Egy athoszi kéziratból, a Dialexiszből tudjuk, min bukott el Nagy Lajos segítsé­ge. A magyar uralkodó pápább volt a pá­pánál. A Szentatya áttérésre vonatkozó rendelkezéseit Ioannesz császár kész volt teljesíteni, de Nagy Lajos az unió fejében dogmatikailag helytelen eljárást követelt: a bizánciak újrakeresztelését. Nem vette figyelembe azt a nyilvánvaló tényt, hogy a bizánciak keresztelése dogmatikailag érvényes, s újrakeresztelésük ezért szük­ségtelen, fölösleges. Azaz éppen a ma­gyar uralkodó követett volna el eretnek gesztust, amennyiben ki tudta volna erő­szakolni. XI. Gergely pápa 1374. évi levelében Nagy Lajost­­ vallási politikája elismeré­seként „servidus Zelator fidei Chris­­tianae”-nak, a keresztény hit lánglelkű terjesztőjének nevezi. Ismeretes, hogy a zsidókon, kunokon, szlávokon és patarénusokon kívül - akiket az egykorú források emlegetnek - a nagy király fi­gyelme kiterjedt a szerbiai, bulgáriai és valachiai szákadárokra is. Hogy ez nem mondható veszélytelen vállalkozásnak, arra a vidini (bodonyi) ferencesek vérta­núsága a bizonyíték. Ők a feldühödött schismatikusok áldozatai. A meggyengült Bizánc valutája, amellyel a Nyugatnak fizetni tudott, az unió ígérete. V. Ioannesz császár sze­mélyes gesztusát azonban országa, bi­rodalma nem követte. Egyéni akciót pe­dig nem jutalmazott a respublica Christiana, a nyugati keresztény uralko­dók közössége. Nagy Lajos uralkodásának későbbi éveiben a magyar csapatok nemegyszer vették fel a harcot a törökökkel (az ak­kori magyar birodalom hűbéres tarto­mányaiban), ám az uralkodó nem is­merte fel a maga teljes nagyságában a török veszélyt. Hódító hadjáratai in­kább gyengítették, mint erőt kölcsönöz­tek a balkáni népeknek. Az 1389-es ri­gómezei ütközet - melyben magyar csapatok is részt vettek - máig hatón meghatározta egy történelmi táj karak­terét. Szerbia - egy kis rész kivételével - török uralom alá került. A török csa­patok pedig nem haboztak: még ugyan­azon évben átkeltek a Dunán, a Száván, és - első ízben - Magyarország terüle­tére is betörtek. Bajazid a tirnovói Bul­gáriát 1393-ban meghódította, a Duná­tól délre eső balkáni területek csaknem teljesen török kézre jutottak. Magyaror­szág nemcsak hűbéres tartományain ke­resztül, hanem közvetlenül is fenyege­tett helyzetbe került. Bizánc úgyszólván török vazallus ál­lammá lett. Belső pártharcokban nem ritkán török segítséget vett igénybe. Amikor a főváros is végveszélybe ke­rült, II. Mánuel császár ismételt segély­kéréssel fordult a pápához és a nyugati hatalmakhoz. 1396 elején követet me­nesztett Zsigmond magyar királyhoz is. Felhívására Zsigmond hadba szállt. A keresztes sereg azonban a nikápolyi csa­tában, 1396. szeptember 25-én megalá­zó vereséget szenvedett. Maga Zsig­mond is csak kerülő úton jutott vissza Magyarországra. 1399 végén II. Mánuel császár nyu­gat-európai udvarokat keresett fel: Ve­lencét, több itáliai várost, Párizst, Lon­dont - ám iszákjába csak ígéreteket tömhetett. Szavakban Nyugaton soha­sem volt hiány! Mánuelt külföldön érte a hír: a mongol Timur Bajazid szultán seregét az angorai csatában (1402) tönk­reverte. Ruszlai Tibor

Next