Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-08-01 / 8. szám
Fidel Castro első csatája ROBERT MERLE: MONCADA Robert Merle Goncourt-díjas francia író és ez azt is jelenti: világhírű író. Hiszen tudjuk, hogy a Goncourt-díj azok közé az irodalmi „babérok” közé tartozik, amelyek nemcsak rangot adnak, hanem egyszeriben ráirányítják a nagyvilág figyelmét a kitüntetett íróra. A Mesterségem a halál, a Két nap az élet, A sziget című, magyarul is megjelent könyvek szerzője tehát elérte azt, ami után annyian sóvárognak: a sikert. Aztán megírta a Moncada-t. Különös ötlet. Évek nehéz munkáját, a legtöbb kitartást igénylő nyomozó és anyaggyűjtő tevékenységet áldozta ugyanis arra, hogy végül megszülessen egy könyv, amely nem regény — és nem is antiregény —, s amely az irodalmárok körében nyilvánvalóan nem számíthat esztétikai szenzációra. Sőt, afféle olcsó szenzációra sem, mint pl. a Kennedy-gyilkosságról szóló könyvek garmadája. Vagy olyasfajtára, amilyet a híres gengszterekről, rettegett diktátorokról írt művek szoktak kiváltani. A Moncada olyan mű, amelyből világosan kitetszik, hogy szerzője egyáltalán semmiféle „szenzációra” nem pályázott vele. Más vezette. Az a szenzáció, amit őbenne keltett a közvetlen találkozás egy forradalmi néppel. „Kuba, Amerika első szabad földje”, olvasta a repülőtér homlokzatán, amikor megérkezett Havannába. És aki mélyen belegondol, annak nagyon sokat mond ez a felirat. Tényleg: van már szabad föld ebben az óriás világrészben, amely öt évszázad óta nyögi különböző rablók és elnyomók uralmát. S Kuba csak az első a sorban. Követni fogják a többiek. Bizonyosan és szükségképpen. De az egész Latin-Amerikának ez a mindinkább érlelődő jövője már mit sem fog változtatni azon, hogy: Kuba volt az első. Miért épp Kuba? Hogyan történt ez? Kik, miért, hogyam csiinálták ezt a korszaknyitó forradalmat? Hogy Merte nem érdemtelenül lett világhírű író, azzal is tanúsítja, hogy a kubai forradalomnak nem a befejező, győzelmes szakaszát választotta tárgyául, hanem vereségbe fúló első akcióját. A Moncada nagy kaszárnya volt az Oriente tartománybeli Santiagoban. Fidel Castro és százhúsz forradalmár társa 1953. július 26-án megkísérelték elfoglalni, hogy ezzel jelt adjanak egy országos felkelés kirobbantására az USA bábja, Batista fasiszta uralma ellen. Az akció nem sikerült. Atámadóknak mintegy a fele elpusztult, túlnyomó többsége — Fidel Castroval együtt — börtönbe jutott. A világ — ha egyáltalán figyelt — keresztet vetett a Movimientora, a forradalmi kubaiak mozgalmára. És aligha hitte, hogy hat év múlva megjelenik a diadalmas felirat: Kuba, Amerika első szabad földje. Merte felismerte, hogy a moncadai akció történetét nem szabad regényeiben, a színtiszta valóságot kell róla rögzíteni, mert csak így érthető meg teljesen, hogyan lett ebből a „vereségből” győzelem. Hatvanketten maradtak életben a monoadai csata harcosai közül. S az író ennek a hatvankét embernek a beszámolója alapján írta meg könyvét. Ő maga mondja: „...ezeknek az embereknek elbeszélései bővelkedtek olyan megkapó és váratlan részletekben, hogy míg hallgattam őket, azon tűnődtem, hogy is mertem idáig epizódokat kitalálni a regényeimben.” A Moncada-ből nagyon sok mindent megtudunk Kubáról és általában a forradalomról. Többek közt azt is, hogy nem csupán objektív körülmények kellenek hozzá, hanem forradalmárok is. Tehát olyan emberek, akiket a szenvedés nem megjuhászodásra, hanem cselekvésre és harcra késztet. Merle megmutatja nekünk az arcukat, egészen közelről. Megérteti velünk, hogy a mai Kuba sohasem jött volna létre, ha történelmét nem kísérik végig körömszakadtig harcoló nemzedékek, ha Fidel Castro a százhúsz emberét kevésnek érzi egy fegyveres akcióhoz, ha a vereség arra inti, hogy feladja és nem arra, hogy újrakezdje a harcot. De nagyon-nagyon kiderül az is, hogy egyáltalán nemcsak a különleges képességű és bátorságú Fidelen múlott a dolog. Hanem azokon az úgynevezett egyszerű embereken, akiknek egyetlen különlegessége volt, hogy magától értetődően tették kockára az életüket. Nem könnyen, könnyelműen vagy szívesen, magától értetődően. Mert felfogták, hogy szükséges. A francia író lenyűgözve, de a legkevésbé se értetlenül közvetíti történetüket. Nem mutogatni való emberpéldányokat lát bennük, ellenkezőleg: épp az ragadja meg, hogy milyen köznapian természetes volt számukra a harc. Nem egzaltáció, romantika, az önérvényesítő hősiesség vágya vezette őket, hanem az a legjózanabb belátás, amely a harcoló népek s az igazi forradalmárok sajátja: elviselhetőbb a vállalt szenvedés és halál, mint a kiszolgáltatottság. És Moncada példája bizonyítja, hogy ez a magatartás előbb vagy utóbb a győzelmet is meghozza. Robert Merle nem szenzációra törekedett, amikor tehetségét, idejét, erejét ennek a könyvnek szentelte. A szó legnemesebb értelmében azonban mégiscsak szenzációt keltett. „Amerika első szabad földje” olyan „téma”, amely — ilyen vagy olyan okból — mindenkit érdekel. Talán éppen azért, mert ilyen vagy olyan oldalról, de mindenki tudja, hogy a történetnek még folytatása lesz. IMRE KATALIN Vajthó László: Epigrammák FELESELÉSEM LILIPUTÁVAL „Osztom a nézetemet!” — S én mit mondjak rá? — Csak legalább ne osztogatná! EGY ÍRÓNAK Olyan vagy, mint a Reviczky „patakja”, Mely hullámait váltig táncoltatja, Nehogy valaki arra vetemedne, Hogy rájöjjön, mily sekélyes a medve. SOKGYEREKES MAMI Gyermeke nincs, s mégsem meddő, sőt fürge szülékeny. Szüli a rágalmak fattyait úntalanul. ULTRA-SZERÉNY Ultra-szerény és legfőbb gondja, Hogy ezt naponta el-elmondja. Magát igen, igen kevesli az árva, Réveteg szemmel cáfolatod várva. Mindig a más háza előtt seperget, Hanem közben a közfigyelmet Magára terelni sohse gyenge: Ő a szerénység szerénytelenje. Szeretettel köszöntjük 80. születésnapján a kiváló pedagógust és literátort. " Vas István munkássága" Két éve jelent meg Nehéz szerelem című önéletrajzi vallomása. A líra regénye alcímet viselő Janus-arcú alkotásban a költő visszakereste költészetének sajátos karakterét, hogy az emlékezet és az értelem rendező munkájában gyönyörködve a jövő lehetőségeit kutassa. Ebből derült ki, hogy Illyés Nehéz föld c. kötete hatására megértette, a modern líra, különösképpen pedig a szürrealizmus eszközei a művészi hitellel magyar versben nem valósíthatók meg, de számára származása miatt a paraszti-népies költészet világa sem művelhető. (Ne vitassuk, helytálló-e a szürrealizmusra vonatkozó ítélet, a lényeges az, hogy Vas költői gyakorlatában ezt következetesen érvényesítette.) A Nehéz szerelem, e meglepően őszinte és póztalan mű világítja meg— talán a szerző szándékától függetlenül is — első köteteinek értelmét, a túlnyomó részükben konzervatív és a költő java terméséhez képest mérsékelt színvonalú versek jelentőségét, felmutatván a gyakorta bágyadt verssorok mögött a kitartó és tudatos szenvedélyt, amellyel a költő művészetét megteremteni igyekszik. Ami gyengeségnek tűnt, arról kiderült, hogy fegyelem volt, ami hagyományosnak, arról megtudtuk, hogy a makacs kísérletező meg nem alkuvását és precizitását rejtette. Az elmúlt két évtized, kiváltképp pedig •Részlet a szerzőnek a New Hungarian Quarterly-ben megjelent tanulmányából, az utóbbi évek lírája most már végérvényesen annak mutatja, aki: a kortárs magyar líra egyik legkövetkezetesebb és legeredményesebb újítójának. Ellenkezik ugyan a szabályos költői fejlődési hagyománnyal, de az életmű egyik paradoxona: az ifjúkori konzervativizmus a férfikori újításba csap át. A paradoxonokat még sorolhatjuk: a magyar műfordítók idegen verset általában azzal az igénnyel fordítanak, hogy eredeti magyar mű illúzióját keltse. Vas célja, hogy a fordított mű magyarul ugyan a lehető legtökéletesebben hangozzék, de érezhető legyen rajta, hogy német vagy angol vagy francia költő alkotása. Ugyancsak műfordítási hagyomány, hogy költőink általában olyan verseket fordítottak, amelyek valamely módon költői világukba beleillettek. E hagyományt Vas is követi, azonban gyakorta megmérkőzött azzal a feladattal, hogy világába bele nem tartozó műveket is tolmácsoljon, és ezeket úgy élte át, mint „színész a szerepét”. De paradoxon az is, hogy Vas, akinek egy-egy megjegyzéséből sejteni lehet, nem rokonszenvezik a szürrealizmus utáni francia költészet személytelenségével, jóllehet a magyar olvasót éppen az ő költői gyakorlata vezette el amazok megértéséhez, értékeléséhez. A paradoxonok azonban csak felületén érintik a személyiség és a költészet lényegét. Személyiség és költészet, mondjuk — mert ez itt általános értelemben az Eliot és Apollinaireés Cendrars, Majakovszkij, Ady) utáni világlíra, speciálisan pedig a Vas István-i költészet alapvető kérdése. A hagyományos vers Sapphótól Swinburne-ig, Catullustól Verlaine-ig, végtelen variációs lehetőségei ellenére is mutat olyan közös vonásokat, amelyeket az új vers (ismét csak a variációk végtelen lehetőségével) nem ismer, vagy alapvetően másként ismer. A régi vers jellemzője az idő egysíkúsága, az egy ívben történő versszerkesztés, az élmény és a figyelem egy pontra való koncentrálása, a hasonlattechnika megközelítő azonossága. Az új vers — amely éppen ezért gyakorta a próza és az epika felé lendül, de amelynek semmi köze sincs a Hugo- vagy Tennyson-féle elbeszélő költészethez — a személyiség teljességét kívánja megragadni: a tudatos és tudattalan lelki szférákat éppúgy, mint a jelen és a múlt, az itt és a másutt jelenségeit és összefüggéseit. A jelenben, amelyet kikristályosítani akar, benne él a múlt, mint emlék, mint ok, mint eszmény vagy mint legyőzendő ellenfél, — az új líra a személyiség osztatlan teljességét akarja megragadni és megvalósítani kötődéseivel és megfigyeléseivel, vágyaival és felismeréseivel, hiányaival és eredményeivel. Nemcsak esszéregényről, hanem esszé-versről is beszélhetünk abban az értelemben, hogy a versen belül a költő a vers létét magyarázza, és személyiségének valóságos vagy képzelt vonatkozási rendszerét minél gazdagabban kívánja kifejezni. Mi az, ami Vasnál a közösön belül megkülönböztethető? Rilke mondja valahol, hogy a vers nem ihlet, hanem tapasztalat. Ha van költő, akire e tétel érvényes, úgy Vas István az. Asszociációi nem érzelmek hullámzásai, a költői fantázia elbűvölő, külön kontinenst teremtő elemei, hanem látszólag távoleső tárgyak és tények összekapcsolásai. Aprólékos tárgyi leírásait — amelyek kiragadva és összefüggéseiktől megfosztva már-már a francia parnasszisták precizitására emlékeztetnek — váratlanul a leghatározottabban fogalmi és nem képi nyelven megfogalmazott szentenciák szakítják félbe. A versek izgalmát a tárgyi és a fogalmi hullámzás adja. Tények, események és tárgyak tényei egésszé állnak öszsze a költő szemléletében és emlékezetében. Minden egyes összekapcsolt résznek önálló, külön élete és szerteágazó története van, amelyek azonban a verssorokon és strófákon keresztül kígyózó versmondatokban egymást feltételezik. A többszörösen összetett mondatok zsúfolt hömpölygését egykétszavas tőmondatok „brutalitása” szakítja félbe, ahogy a rendelő és formát adó értelem megköveteli. Egy szó jelentése a versben ritkán konkrét és egyedi, általában valamilyen rejtett többletet, szimbolikus tartalmat hordoz. Vasnál általában (természetesen nem kirekesztően) fordított a helyzet. Ha leírja azt a szót, hogy tearózsa, tátika, csillag, csont, polc, zsiger, csomag, cigaretta, teherautó, vesztőhely, neon, gépfegyver, nemzedék, országhatár, dorlotin, akkor legtöbbször a konkrét tárgyra és nem valami mögötte vagy benne rejlő szimbólumra gondol. A konkrétumok elrendezése előbb mondaton, majd versen belül — vakmerő bőségükkel és szerteágazó összefüggésükkel teremtik meg költészetének jellegzetes vonását. A fent sebtében idézett szavak jellemzőek versfelfogására. Nem ismeri, az úgynevezett költői szavak babonáját. Tudja, minden szó versbe kívánkozik, ha funkciója van. A szavak jelzik a verstematika sokrétűségét, de időszemléletére is utalnak. A nyelvészek régibb szavakból, felbukkanásuk helyéből, jelentésváltozásuk folyamatából következtethetnek régi műveltségi, kulturális állapotokra. A szavak e történeti értékét használja fel Vas gyakorta a többféle idő (és a kereszteződő tér) megalkotására. Az időváltást, az új metszetet gyakran csupán egyetlen szó vagy szócsoport jelzi. A többféle idővel és a fogalmak és tárgyak hullámoztatásával dolgozó Vas minden eseményt, minden jelenséget kettős aspektusból szemlél, konkrét egyszeri — de mint ilyen abszolút — és történeti, átmeneti formájában. „... minden mindig mindennel függ össze, s minden valami mással mérhető ...” 1947-es itáliai utazását megörökítő versei mutatják először teljes gazdagságaikban e költészet törvényszerűségeit, és a személyiség végtelen befogadóképességét. Költészetének ereje: a szembesített dolgok elbűvölő sokfélesége. Egységben látásának, összefüggés-felismerésének megdöbbentő vonása arányérzéke, és ez a Földalatti nap talán legfontosabb tanulsága. Ahogy a szembesített dolgok elbűvölő sokrétűségét elrendezi, ahogy az ún. végső nagy szemléleti kérdésekben a mindennapi konkrét események, egy költözés vagy egy fogfájás helyet kapnak — és fordítva — ahogy ebben a demisztifikált költészetben minden líraivá válik, ami emberi vagy emberrel kapcsolatos (de nem katalógusok adathalmazaként, hanem egymást értelmezve és kölcsönösen feltételezve) — ez adja Vas költészetének megkülönböztető sajátosságát. Semmi sem misztifikált e költészetben, még a halál sem, a Földalatti nap egyik központi témája. Az emberi ész és az emberi ösztön kölcsönös feltételezettségéről, egymást felszabadítókiteljesítő hatásáról kevesen mondtak annyit versben — és nemcsak versben — mint Vas István. Költészetének alapvető kérdésfeltevése ugyanis az, ahogy a Nehéz szerelem és a Földalatti nap megvilágította: a személyiség integritásának kérdése. Mit bír el az ember, mit ismerhet meg, hogyan gazdagíthatja magát a konkrét gazdasági és történelmi körülmények közt élő konkrét ember, miként teheti magáévá és „rabolhatja ki” mindnyájunk számára az emberiség egész kultúrkincsét, múltját és jelenét, miként őrizheti meg „a megfigyelő” a múlandót és abszolútot, a konkrétat és az elvontat. A Vas István-i vers általában nem valami befejezettről tanúskodik, nem egy befejezett élményt, emléket, szerelmet, szenvedést vagy vágyat közöl. Nem azt mondja, hogy ezt és ezt szeretném, és azt nem akarom, hanem például a szeretet folyamatát és szerveződését valósítja meg a versben. A cselekvő, emlékezetében és szemléletében is cselekvő embert mutatja be. Feltehetően azért oly kevés költészetében a hasonlat, mert az általában időtlen vagy legalábbis időt megállító, Vas lírája pedig a mozgás. Az idő különböző rétegeiben való mozgás és beszéd, hogy ne kelljen semmiről se lemondani, ami egyszer már az övé volt, és mindig új ismeretlenek felé haladhasson. FERENCZI LÁSZLÓ Körszínház, 1967 Petőfi Sándor: Tigris és hiéna A Körszínház ez évben nagy és kockázatos feladatra vállalkozott. Petőfi egyetlen drámáját, a Tigris és hiénát választotta bemutatójául, a szakma nem kis megrökönyödésére. Ezt a drámát Petőfi 22 éves korában írta, 1846. április 4-én lett volna a bemutatója a Nemzeti Színházban. A bemutatóra azonban nem került sor. A színházi pletyka szerint (már akkor is volt) a színház adta vissza a szerzőnek, Petőfi viszont azt írja, hogy ő kérte vissza, hiszen „itt csak a vagabundos virtuózok becsültetnek”. Színre csak 1876-ban került Kolozsvárott és három előadást ért meg. Azóta — néma csend. Irodalomtörténészeink elintézik pár sorban, ha Petőfiről írnak, és általában mindenki nagyon gyenge, sőt, rossz darabnak tartja. * Kazimir Károly, figyelmen kívül hagyva ezeket az előítéleteket, színpadképesnek ítélte Petőfi művét , és színpadra is állította. Petőfi e korai műve természetesen nem ment a romantikus színház kellékeitől, modorosságaitól, a dráma technikája sem hibátlan. A mű legfőbb gyengesége a drámaírói rutintalanság, néhol a színpadi mesterségbeli dilettantizmus. De Petőfi műve, s ez a jellemek petőfis méretezettségén, az indulatok hőfokán, a becsületesség és becstelenség, a szeretet és gyűlölet polarizálódó feszülésén, spontán konfliktusán mérhető. Kazimir, az átdolgozó és rendező biztos kézzel húzott a szövegen, hagyott ki stiláris modorosságokat, tirádákat, tette egységessé, jó ritmusúvá a dialógusokat. A mű szerkezeti anyagában is szükségessé vált némi változtatás, s ezt az átdolgozó nagy tapintattal, de az előadás koncepciójának érdekében, ugyanakkor határozottan végre is hajtotta. -■‘k Alapvető szerkezeti hiányosságokat pótolni azonban lehetetlen lett volna, így a húzások ellenére is meg-megdöccen a drámai vonalvezetés lendülete. Petőfi bizony felvesz és elejt drámai szálakat, s így nagyon nehéz egységessé tenni az előadást. Kazimir rendezésének nagy erénye, hogy mozgással és gesztussal, tehát a színház immanens eszközeivel erősíti a drámát, ad hozzá alkotói többletet. Gondolok itt elsősorban Saul és Ilona mozgásokkal és gesztusokkal eljátszott szerelmére, II. Béla vakságának és az aradi mészárlás utáni drámájának megjelenítésére: a magára maradt Bélát a bohóc egy kolompot rázva vezeti ki a színpadról. A szereplőktől is nagyfokú alkotói munkát igényelt a rendező koncepciózus munkamódszere. Ennek az igénynek leginkább Sulyok Mária (Predszláva), Nagy Attila (Saul) és Pécsi Ildikó (Ilona) alakítása felelt meg. Ők játszották el maradéktalanul a szöveg alattit, mozgásuk gesztusuk tökéletességével erősítették az előadást. Tetszett még Papp Éva (Judit), Koltai János (II. Béla), Szirtes Ádám (Sámson) és Mécs Károly (Borics) alakítása. Swetz András Milutin-alakításában soknak éreztük az emocionális kitörések már-már neuraszténiás kifejezését. Dégi István bohóca jó volt, azonban a fiatal debreceni színész még nem tud maradéktalanul helytállni egy ilyen erős összeállítású gárdában. Rajkai György díszlete funkcionálisan alkalmazkodik a körszínházi és az előadási igényekhez. Láng Rudolf jelmezei szépek és kifejezőek. * A körszínházi bemutató elévülhetetlen érdeme, hogy bátran és kockázatot vállalva nyúlt vissza a drámaírói hagyományaink eleddig oly mostohán kezelt értékeihez, és Petőfi művének bemutatásával bebizonyította, hogy lehet és kell találni drámairodalmunkban a ma színháza számára gyökereket jelentő műveket. ILLÉS ISTVÁN