Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1970-06-01 / 6. szám

IX. ÉVFOLYAM 6. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1970. JÚNIUS A tartalomból: * Ajtony Árpád és Mózsi Ferenc elbeszélése F. Csillag Olga visszaemlékezése Novák József riportja: Garázdák Sz. Kováts Lajos: Vallomás a NÉKOSZ-ról H­a mindenki angyal volna — nem a tv Angyalára, csak régimódi angyalokra gondolok —, aligha volna szá­mottevő akadálya, hogy egy lakályos mennyországot berendezzünk magunknak. Még ha nem mindenki volna an­gyal, csak majdnem­ mindenki, akkor is volna esélyünk — úgy gondolom, némi megszorításokkal — a berendezkedésre. Eszerint, ha a mennyország nem kerekedik, s bajok vannak az összkomfortjával, célirányos a hibát önmagunkban keres­ni, tehát nem vagyunk eléggé angyalok. A történelem nagyszámú messiásai, moralistái, prédikáto­rai eleget intettek és buzdították az emberiséget, hogy javul­jon meg; be kell látnunk most már, hogy nem nagy siker­rel. Pedig milyen meggyőzően logikus ez a menetrend így: mindenki — vagy majdnem mindenki — megjavul, követke­zésképpen jobb lesz maga a világ is, derűs lélekkel elvisel­hető. Ám hiba lehet vagy a receptben, vagy a logikában, ha ilyen egyszerű program végrehajtása ilyen kitartóan nem si­kerül. Ennek ellenére tisztelem a messiásokat, a moralistákat; ők legalább folyton és újra megpróbálják a lehetetlent, s ez ma­gában véve is tiszteletre méltó. Ha tudniillik nem önreklám a célja. Mint hajdanán annyi malaszttal teli buzdításnak. (Bizonyos Főméltóságú Asszony nyomorenyhítő akcióinak például, karácsonyok táján leple­zetlen önreklámmal beharangozott felhívásainak: cselekedje­tek jót, adományozzatok egy-egy hasáb tűzifát a szükséget szenvedőknek­­, hogy e jótett után a pezsgősvödrök mellett megtisztult lelkiismerettel ünnepelhessetek... ?) De régen volt az, hogy erkölcsi problémák feszegetésével, jó cselekedetekre való buzdításokkal — s mi több, még kép­mutató jó cselekedetekkel is — népszerűséget lehetett nálunk szerezni. Igencsak másfajta modellek feje köré retusálják ma a glóriát a szentkép-fotósok. Messze túl vagyunk már azon is, hogy csak az álszent ön­reklámozást ítéljük el. Ma az efféle minősítés: „cserkészke­­dik”, „moralizál”, „erkölcs-prédikátor” — felér egy-egy régi vágású becsületsértéssel, s még csak perelni sem lehet miatta. Hovatovább már a „jóság” címkéje is terhes, sőt: becsü­letbe vág. Olvasom egy szerkesztő jegyzetét: 22 ismerősét kérdezte meg, mire gondol, ha azt hallja valakiről, hogy: „jó ember”. Tanulságos a mini-szociográfia. Öten úgy vélik, nincs értelme a kérdésnek; ilyet ma már senkiről sem szokás mondani. Kettő megtagadja a választ. Négyen gyanakodnak, tamáskodnak: meg kell azt az em­bert nézni közelebbről, hátha csak haszna van belőle? Hárman lelkesednek: bizony, bizony, sok jó ember kellene a világon! Nyolcan határozottan elítélnék: jó ember?! Ennél rosszab­bat nem is lehetne róla mondani. Majd megbánja. Készséggel átengedem az olvasónak a töprengést azon, hogy emez utóbbi válaszokból kihallható cinizmus több-e ember­ségnek, mint akár a hajdani nagyméltóságú önreklám. S hogy a mások tisztessége, becsülete vajon csak azért ingerel any­­nyi embert, mert az illetők érzik, hogy fogytán a sajátjuk? De átengedem a töprengést azon is: valóban nem lenne to­vább szüksége a társadalomnak — közelebbről: a szocialista társadalomnak — olyanokra, akik — ma már igazán nem a népszerűség okából, sőt vállalva a lesajnálásokat — stíluso­san szólva: megpróbálják „gyakorolni a jóság erényét”? Mondom, én tisztelem őket. De a programjuktól nem re­mélek sok sikert. Alig hiszem, hogy a jóakaratú embereknek, az apostoli lelkeknek, a moralistáknak az a törekvése, amely több ezer év óta mindmáig eredménytelen volt, mától kezdve célhoz fog vezetni. Én — töprenkedés helyett — megfordítanám in­kább az elöljáróban említett tételt: ha már ilyen reményte­lenül nem vagyunk képesek (emberfölötti módon) jók lenni, legalább ne lehessünk (embertelen módon) rosszak. Akarva sem lehessünk. S ahogy leírom, mintha ebben is érezném a jámbor óhaj­tás, a moralizálás felhangjait. Némely pályát tévesztett írás­tudónk úgy belesulykolta már a közvéleménybe mindannak a gúnyos-fölényes elutasítását, ami a morállal kapcsolatos, hogy nemritkán a iköabűntényeket is kiemeljük immár az erkölcsi elítélés hatóköréből. Rábízván őket tárgyilagosan az igazságügyi hatóságok adminisztrációjára. S a következő lépésként — már arra sem. Idézhetnék olyan művet, amelyben a családi perpatvar gyilkoló részvevője úgy­szólván pozitív hőssé magasztosul. Őrzök olyan riportot, amely az anyósát előre megfontolt szándékkal agyonverő, majd a holttestet gondosan elcsomagoló férfit mosdatja csak­nem ártatlanná. A gyilkosságért az áldozatot teszi felelőssé a riporter, feltételezve, hogy az lehetett inkább a bűnös, hi­szen a gyilkos ellen nem merült fel különösebb kifogás a munkahelyén... Mit szóljunk ezek után ahhoz, ha bizonyos gimnáziumi osz­tályban — ugyancsak riportból idézem — az a vagány a leg­népszerűbb, aki nemigen szövegel, de jól behúz egyet-kettőt a nála gyengébbnek. S minél nehezebben gyógyítható a sé­rülés, annál fényességesebb az ifjú garázda feje körül a gló­ria. Azt akár ne is mondjam, hogy a felelősség bolygatásá­nál az osztály az erejét fitogtató pankrátorral volt szolidáris, nem pedig azzal a gyengébbel, akit a reménybeli krimihős minden számba vehető ok nélkül leütött. Induljunk ki abból, hogy: nem ez az általános, nem ez a jellemző. Sőt tegyük fel, hogy ez csak a rossz példa, a ritka kivétel. Ám ahol ez a kivétel a szabály, ott a homofóg esz­mék sarjadzásának-burjánzásának lehetünk tanúi: a másokat legázoló, kihasználó, terrorizáló kisebb-nagyobb zsarnokok, „menő fejek”, végletekig önző élősdiek uralják ezt a terepet. Megtehetik, nyilván. De­­ miért tehetik meg? Mi táplálja túl bennük ezeket az antiszociális tulajdonságokat? Ha olyan irgalmatlanul nehéz megjavítani az embert, miért sikerülhet olyan könnyűszerrel — különösebb programok s erőfeszítések nélkül is — elrontani? Nem kell találgatnom, annyira nyilvánvaló. Ahol büntet­lenül lehet lopni, ott előbb-utóbb tolvaj is kerül; ahol bün­tetlenül lehet garázdálkodni, ott kerül garázda, ahol büntet­lenül lehet élősködni — kerül élősdi. Megterem a gyom az elhanyagolt kertben. Amint látjuk, ez már nem egyszerűen a morál témaköre, hanem a tételes jogé, a törvényes rendé is. Az emberi jóság ápolgatását még csak-csak rátestálhatnánk a moralistákra, de az emberi rosszaságok megfékezését, irtogatását aligha bízhat­nánk nyugodt lelkiismerettel rájuk — csak rájuk. A világ megjavítását célzó erőfeszítések bizonyára nem vol­tak haszontalanok — sikertelenségükben sem, hiszen ébren tartották a hitet az emberi jóságban —, és kívánatos volna, hogy ne hagyja abba ezt a ma elég népszerűtlen foglalatos­ságot az, akinek van kitartása hozzá. De, minthogy a szo­cializmusról is bebizonyosodott már, hogy nem liliomszűz lelkű angyalok birodalma — és igen kevéssé tekinthetjük makulátlan földi­ mennyországnak —, mintha a másik kísér­let volna most a történelemben soron. Olyan társadalmat teremteni, ahol az antiszociális maga­tartás — legalábbis nem kifizetődő. Olyan társadalmi-gazda­sági mechanizmust, amely az élősködést, a hatalmaskodást, a kellemetlenkedést, a bűnözést — egyszóval a hagyományos emberi rosszaságokat — részint lehetetlenné, részint igen­igen kockázatossá teszi. Elvben — látszólag — nincs nagy eltérés a kétfajta prog­ram közt, de a gyakorlatban szembeszökő a különbség. „Le­gyünk jók egymáshoz” — ez bármely társadalomban követ­hető erkölcsi norma; más kérdés, hogy elenyészően kevesen teljesítik. „Teremtsünk olyan szilárd közösséget, amelyben akarva sem lehetünk rosszak egymáshoz” — ez viszont olyan bonyolultan összefüggő politikai-társadalmi-gazdasági-kultu­­rális feladat, amelynek a megközelítő megoldása is csak a szocializmusban képzelhető el. S egyelőre még ott is csak­ elképzelhető. Gondolkozástól elszokott újságírók, literátorok szívesen egy kalap alá vonják a két "merőben különböző aspek­tust, divatjamúlt moralizálásnak bélyegezve ezt is, amazt is. Pedig csak ég és föld a kettő. Az első az egyén szubjektív szándékaiból, erkölcsiségéből kiindulva akarja megváltoz­tatni — jobbá tenni­ — a társadalmat. A másik a társadal­mi-gazdasági feltételek, körülmények normalizálásával akarja közösségi emberré nevelni az egyént. Az első kísérlet több ezer év óta folyik — eredménytele­nül. A másik — érdemben — még csak nemrég kezdődött. De annál azért régebben, hogy elégedettek lehetnénk eddigi si­kerével. FEKETE GYULA Moralizáljunk?­­ Demoralizáljunk? ÁRA KÉT FORINT

Next