Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1970-06-01 / 6. szám
IX. ÉVFOLYAM 6. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1970. JÚNIUS A tartalomból: * Ajtony Árpád és Mózsi Ferenc elbeszélése F. Csillag Olga visszaemlékezése Novák József riportja: Garázdák Sz. Kováts Lajos: Vallomás a NÉKOSZ-ról Ha mindenki angyal volna — nem a tv Angyalára, csak régimódi angyalokra gondolok —, aligha volna számottevő akadálya, hogy egy lakályos mennyországot berendezzünk magunknak. Még ha nem mindenki volna angyal, csak majdnem mindenki, akkor is volna esélyünk — úgy gondolom, némi megszorításokkal — a berendezkedésre. Eszerint, ha a mennyország nem kerekedik, s bajok vannak az összkomfortjával, célirányos a hibát önmagunkban keresni, tehát nem vagyunk eléggé angyalok. A történelem nagyszámú messiásai, moralistái, prédikátorai eleget intettek és buzdították az emberiséget, hogy javuljon meg; be kell látnunk most már, hogy nem nagy sikerrel. Pedig milyen meggyőzően logikus ez a menetrend így: mindenki — vagy majdnem mindenki — megjavul, következésképpen jobb lesz maga a világ is, derűs lélekkel elviselhető. Ám hiba lehet vagy a receptben, vagy a logikában, ha ilyen egyszerű program végrehajtása ilyen kitartóan nem sikerül. Ennek ellenére tisztelem a messiásokat, a moralistákat; ők legalább folyton és újra megpróbálják a lehetetlent, s ez magában véve is tiszteletre méltó. Ha tudniillik nem önreklám a célja. Mint hajdanán annyi malaszttal teli buzdításnak. (Bizonyos Főméltóságú Asszony nyomorenyhítő akcióinak például, karácsonyok táján leplezetlen önreklámmal beharangozott felhívásainak: cselekedjetek jót, adományozzatok egy-egy hasáb tűzifát a szükséget szenvedőknek, hogy e jótett után a pezsgősvödrök mellett megtisztult lelkiismerettel ünnepelhessetek... ?) De régen volt az, hogy erkölcsi problémák feszegetésével, jó cselekedetekre való buzdításokkal — s mi több, még képmutató jó cselekedetekkel is — népszerűséget lehetett nálunk szerezni. Igencsak másfajta modellek feje köré retusálják ma a glóriát a szentkép-fotósok. Messze túl vagyunk már azon is, hogy csak az álszent önreklámozást ítéljük el. Ma az efféle minősítés: „cserkészkedik”, „moralizál”, „erkölcs-prédikátor” — felér egy-egy régi vágású becsületsértéssel, s még csak perelni sem lehet miatta. Hovatovább már a „jóság” címkéje is terhes, sőt: becsületbe vág. Olvasom egy szerkesztő jegyzetét: 22 ismerősét kérdezte meg, mire gondol, ha azt hallja valakiről, hogy: „jó ember”. Tanulságos a mini-szociográfia. Öten úgy vélik, nincs értelme a kérdésnek; ilyet ma már senkiről sem szokás mondani. Kettő megtagadja a választ. Négyen gyanakodnak, tamáskodnak: meg kell azt az embert nézni közelebbről, hátha csak haszna van belőle? Hárman lelkesednek: bizony, bizony, sok jó ember kellene a világon! Nyolcan határozottan elítélnék: jó ember?! Ennél rosszabbat nem is lehetne róla mondani. Majd megbánja. Készséggel átengedem az olvasónak a töprengést azon, hogy emez utóbbi válaszokból kihallható cinizmus több-e emberségnek, mint akár a hajdani nagyméltóságú önreklám. S hogy a mások tisztessége, becsülete vajon csak azért ingerel anynyi embert, mert az illetők érzik, hogy fogytán a sajátjuk? De átengedem a töprengést azon is: valóban nem lenne tovább szüksége a társadalomnak — közelebbről: a szocialista társadalomnak — olyanokra, akik — ma már igazán nem a népszerűség okából, sőt vállalva a lesajnálásokat — stílusosan szólva: megpróbálják „gyakorolni a jóság erényét”? Mondom, én tisztelem őket. De a programjuktól nem remélek sok sikert. Alig hiszem, hogy a jóakaratú embereknek, az apostoli lelkeknek, a moralistáknak az a törekvése, amely több ezer év óta mindmáig eredménytelen volt, mától kezdve célhoz fog vezetni. Én — töprenkedés helyett — megfordítanám inkább az elöljáróban említett tételt: ha már ilyen reménytelenül nem vagyunk képesek (emberfölötti módon) jók lenni, legalább ne lehessünk (embertelen módon) rosszak. Akarva sem lehessünk. S ahogy leírom, mintha ebben is érezném a jámbor óhajtás, a moralizálás felhangjait. Némely pályát tévesztett írástudónk úgy belesulykolta már a közvéleménybe mindannak a gúnyos-fölényes elutasítását, ami a morállal kapcsolatos, hogy nemritkán a iköabűntényeket is kiemeljük immár az erkölcsi elítélés hatóköréből. Rábízván őket tárgyilagosan az igazságügyi hatóságok adminisztrációjára. S a következő lépésként — már arra sem. Idézhetnék olyan művet, amelyben a családi perpatvar gyilkoló részvevője úgyszólván pozitív hőssé magasztosul. Őrzök olyan riportot, amely az anyósát előre megfontolt szándékkal agyonverő, majd a holttestet gondosan elcsomagoló férfit mosdatja csaknem ártatlanná. A gyilkosságért az áldozatot teszi felelőssé a riporter, feltételezve, hogy az lehetett inkább a bűnös, hiszen a gyilkos ellen nem merült fel különösebb kifogás a munkahelyén... Mit szóljunk ezek után ahhoz, ha bizonyos gimnáziumi osztályban — ugyancsak riportból idézem — az a vagány a legnépszerűbb, aki nemigen szövegel, de jól behúz egyet-kettőt a nála gyengébbnek. S minél nehezebben gyógyítható a sérülés, annál fényességesebb az ifjú garázda feje körül a glória. Azt akár ne is mondjam, hogy a felelősség bolygatásánál az osztály az erejét fitogtató pankrátorral volt szolidáris, nem pedig azzal a gyengébbel, akit a reménybeli krimihős minden számba vehető ok nélkül leütött. Induljunk ki abból, hogy: nem ez az általános, nem ez a jellemző. Sőt tegyük fel, hogy ez csak a rossz példa, a ritka kivétel. Ám ahol ez a kivétel a szabály, ott a homofóg eszmék sarjadzásának-burjánzásának lehetünk tanúi: a másokat legázoló, kihasználó, terrorizáló kisebb-nagyobb zsarnokok, „menő fejek”, végletekig önző élősdiek uralják ezt a terepet. Megtehetik, nyilván. De miért tehetik meg? Mi táplálja túl bennük ezeket az antiszociális tulajdonságokat? Ha olyan irgalmatlanul nehéz megjavítani az embert, miért sikerülhet olyan könnyűszerrel — különösebb programok s erőfeszítések nélkül is — elrontani? Nem kell találgatnom, annyira nyilvánvaló. Ahol büntetlenül lehet lopni, ott előbb-utóbb tolvaj is kerül; ahol büntetlenül lehet garázdálkodni, ott kerül garázda, ahol büntetlenül lehet élősködni — kerül élősdi. Megterem a gyom az elhanyagolt kertben. Amint látjuk, ez már nem egyszerűen a morál témaköre, hanem a tételes jogé, a törvényes rendé is. Az emberi jóság ápolgatását még csak-csak rátestálhatnánk a moralistákra, de az emberi rosszaságok megfékezését, irtogatását aligha bízhatnánk nyugodt lelkiismerettel rájuk — csak rájuk. A világ megjavítását célzó erőfeszítések bizonyára nem voltak haszontalanok — sikertelenségükben sem, hiszen ébren tartották a hitet az emberi jóságban —, és kívánatos volna, hogy ne hagyja abba ezt a ma elég népszerűtlen foglalatosságot az, akinek van kitartása hozzá. De, minthogy a szocializmusról is bebizonyosodott már, hogy nem liliomszűz lelkű angyalok birodalma — és igen kevéssé tekinthetjük makulátlan földi mennyországnak —, mintha a másik kísérlet volna most a történelemben soron. Olyan társadalmat teremteni, ahol az antiszociális magatartás — legalábbis nem kifizetődő. Olyan társadalmi-gazdasági mechanizmust, amely az élősködést, a hatalmaskodást, a kellemetlenkedést, a bűnözést — egyszóval a hagyományos emberi rosszaságokat — részint lehetetlenné, részint igenigen kockázatossá teszi. Elvben — látszólag — nincs nagy eltérés a kétfajta program közt, de a gyakorlatban szembeszökő a különbség. „Legyünk jók egymáshoz” — ez bármely társadalomban követhető erkölcsi norma; más kérdés, hogy elenyészően kevesen teljesítik. „Teremtsünk olyan szilárd közösséget, amelyben akarva sem lehetünk rosszak egymáshoz” — ez viszont olyan bonyolultan összefüggő politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális feladat, amelynek a megközelítő megoldása is csak a szocializmusban képzelhető el. S egyelőre még ott is csak elképzelhető. Gondolkozástól elszokott újságírók, literátorok szívesen egy kalap alá vonják a két "merőben különböző aspektust, divatjamúlt moralizálásnak bélyegezve ezt is, amazt is. Pedig csak ég és föld a kettő. Az első az egyén szubjektív szándékaiból, erkölcsiségéből kiindulva akarja megváltoztatni — jobbá tenni — a társadalmat. A másik a társadalmi-gazdasági feltételek, körülmények normalizálásával akarja közösségi emberré nevelni az egyént. Az első kísérlet több ezer év óta folyik — eredménytelenül. A másik — érdemben — még csak nemrég kezdődött. De annál azért régebben, hogy elégedettek lehetnénk eddigi sikerével. FEKETE GYULA Moralizáljunk? Demoralizáljunk? ÁRA KÉT FORINT