Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1970-08-01 / 8. szám

k és túléljük lázadásaink elhagyják a testet mint akiket kivertek az előszobákból megcsomósodnak szelídülnek a szavak és túléljük önmagunkat és túléljük a feldobott sapkák alatt gyűrődő illúziókat mindent túlélünk aztán levetjük a kisorsolt életet kitakarjuk a húsba burkolt másikat és olyanok leszünk amilyennek születtünk A »korszerű népszínház« két esztendejeA Miskolci Nemzeti Színház­ban az idén emelkedett a nézőszám. Ennek a sallang­mentesen, lakonikus egyszerűséggel fogalmazott mondatnak alig van fi­gyelemlekötő ereje; nem lelkesít fel, jókedvre sem derít. Egyszóval: majdhogynem hidegen hagy. A pub­likum (minden műforma, előadás, játék „fogyasztójára” gondolunk) meg érzékelni sem tudja a csekély­kének tűnő eredményt, mert az in­formáció-robbanás bábeli hangzava­rában a máskor oly áhítatosan tisz­telt színházi zsöllye sorsa újabban mintha érdektelen lenne. Sok a fóka és kevés az eszkimó? Szent igaz: a színház, a mozi, a tele­vízió, a rádió, könyv és könyvtár, a különféle rendezvények megosztják sorainkat, naponta tizedelik pénz­tárcáink tartalmát, elemésztik arasz­nyi időnket, s így bizony a széksorok nem mindig és nem mindenütt tel­nek meg. E természetes folyamat kö­vetkezményeként a színházaktól is elpártoltak a nézők. Ebben jelentős szerepet játszottak a kommunikációs eszközök, de nem kismértékben lu­das a megváltozott körülményekhez alig-alig simuló műsortervezés. Hiá­ba is tagadnánk, a már említett in­formáció-robbanás a hagyományos­­színház-ideát nem hagyta érintetle­nül. A legigényesebb műsortervek a közönség visszacsalogatása és meg­tartása érdekében bizonyos enged­ményeket tettek, a szokásosnál na­gyobb hangsúlyt kapott a látvány, a zene, még akkor is, ha a cselekmény nem indokolta sem az egyiket, sem a másikat. Az már egy másik gondo­latmenet témája lehet, hogy a közön­ség­megtartás ürügyén néhány szín­ház — különösen a kisebb vidéki teátrumok — feladták a szocialista műsorpolitika néhány alapelvét is. Az elburjánzó operettek, zenés játé­kok, zenés krimik és krimiparódiák oly gyakori vendégek voltak színpa­dainkon, hogy közöttük Shakespea­­ret, Ibsent, Gorkijt és a legjobb mai magyar szerzőket fellelni szinte mű­vészet volt. Ám az utóbbi esztendők­ben az is kiderült, hogy a biztonsági műsortervek (amelyeket — úgymond — a tömegek „ízlése” szerint állítot­tak össze) sem hozták meg a várt si­kert; jó néhány színházunk mind a mai napig kong az ürességtől. Ma­gyarul ez azt jelenti, hogy a rossz színházakat a koncepció nélküli együtteseket sem az operettek, sem a zenés játékok nem mentik meg a bu­kástól. De mindez azt is bizonyítja, hogy a közönség ízlését, érdeklődé­si körét még mindig egyoldalúan ítéljük meg, nem hisszük el azt, hogy a sok irányból, sok forrásból infor­mált „ezerfejű Cézár” most már vá­logat, a minőséget keresi, a tartal­masra, a maradandóra áhítozik. A Miskolci Nemzeti Színház két esztendővel ezelőtt olyan műsorpoli­tikai koncepció kialakítására töreke­dett, amely sikerrel lassítja le, vagy esetleg megállítja a színház elnépte­lenedésének folyamatát. A színház meghirdette a ma már közismert „korszerű népszínház” programot, amely a nézők sokfajta igényére épült. A Miskolci Nemzeti Színház darabkínálat és közönségcsalogatás tekintetében olyan szintézist, tudott teremteni, amelynek nyomán a kö­­zönségapadási folyamat megállt, s miközben a színház eltervezett útján haladt, nem tett különösebb enged­ményeket a megrontott közönségíz­lésnek. A színház az elmúlt két esztendő­ben 27 bemutatót tartott, ebből 17 művészileg kiemelkedő volt. A né­zők szívesen emlékeznek a Fáklya­láng, a Bernarda Alba háza, Az ügy­nök halála, A térképen nem találha­tó, a Liliom, a Vörös és fekete, a 33 névtelen levél, a 12 szék című dara­bok sikeres bemutatóira. A művészi megvalósítás egyenes következménye, hogy a televízió, a rádió gyakori ven­dég volt a Miskolci Nemzeti Színház­ban. Mi­nt ismeretes, sikerrel közvetí­tette a televízió a Bernarda Alba há­zát, a 33 névtelen levelet s rövide­sen képernyőre kerül a Vörös és feke­te, majd pedig a 12 szék. A rádió köz­vetítette A térképen nem található és A lőcsei fehér asszony című produk­ciókat. Ha most ismét arról szólunk, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban az idén emelkedett a nézőszám, már más akusztikája van a szavaknak, és örömünk, lelkesedésünk is teljesebb. Színházunk az 1968—69-es évadban 567 előadást tartott, 242 ezer néző részvételével. A most zárult évadban 568 előadáson negyedmillió színház­­barát volt jelen. E számoknak igazi értékét csak akkor érzékelhetjük je­lentőségének megfelelően, ha ideje­gyezzük: a magyar színházakban az 1969—70-es évadban 4 millióan vál­tottak jegyet. S még két „apróság”: a vidéki színházak többségében saj­nálatos módon tovább apadt a néző­szám, s így az anyagi veszteség sem kicsi. Ez utóbbi nem perdöntő, mert színházainkat — éppen nemes ren­deltetésüknél fogva — államunk nagy összegekkel támogatja. A Mis­kolci Nemzeti Színház az idei évad­ban nem vett igénybe póthitelt, mert a betervezett nézőszámot biztosítani tudta. Nem használnánk Miskolc első szá­mú művészeti intézményének, ha kritikátlanul elsiklanánk a sikertelen etapok mellett. Az elmúlt két eszten­dő leggyengébb bemutatói, az Életre halálra és a Legjobb apa című dara­bok nem hozták meg a várt sikert. A Tűzözön helyett beiktatott Tizen­egyedik parancsolat gyorsan elhatá­rozott cserének bizonyult. Mesterházi darabja több mint tíz év elteltével, egy más politikai atmoszférában erőtlennek hatott. Ugyanakkor a 12 szék sikere (a Revizor helyett vette fel műsorára a színház) még a szín­ház vezetőinek reményeit is megha­ladta. A színház — erre utalt Sallós Gá­bor igazgató az évadzáró társulati ülésen is — az optimálisnál több operettet és zenés játékot mutatott be az elmúlt két esztendő alatt. A jövőben tehát a Miskolci Nemzeti Színháznak tovább kell finomítania műsorpolitikáját. Arra van szükség, hogy a nagyszínház, a Játékszín és a politikai kabaré összehangolt tervei alapján olyan igényes — a korszerű népszínház modelljének megfelelő — kínálattal lépjen a közönség elé, amely ízlésben, esztétikai élményha­tásokban sokkal differenciáltabban orientáló, s még gondosabban követi művelődéspolitikai célkitűzéseinket. A Miskolci Nemzeti Színház a vál­lalt feladataihoz képest szerényebben gazdálkodik kiváló színészeinek ké­pességeivel, mint ahogy azt elvárnék. Nagy öröm számunkra, hogy az 1970 —71-es évadra olyan színészek jön­nek ide, akik már játszottak az ősi színház falai között. De megnyugvás­sal az töltene el bennünket ha a színház anyagi áldozatot, fáradságot nem kímélve, az összevont társulat feladataihoz méretezett erőket ver­buválna. A céltudatosabb szereposz­tásra is felhívjuk a figyelmet, ezáltal meggátolhatjuk a jó színész elszer­­ződtetését. A Miskolci Nemzeti Színház az 1969—70-es évadban életre hívta a Játékszín elnevezésű stúdiószínpadot. E lap hasábjain is kifejtettük a vív­mány jelentőségét, ezért most inkább arról szólunk, hogy a magyar stúdió­­színházak láncolatában milyen ki­emelkedő szerep jutott a miskolci­nak. A Játékszín Chom­ski Kiadóját, Szabó Magda Leleplezés című művét mutatta be a mini-színpadon. A Ki­adót mindössze négyszer-ötsz­ör kí­vánták előadni, de végül is „operett­siker” lett belőle, huszonötször ke­rült színre, ezenkívül a stúdiószínhá­zak szarajevói fesztiválján a legjobb előadás címét nyerte. A Chomnski­­darab részt vett a hazai stúdiószín­padok Békéscsabán rendezett feszti­válján is. Szabó Magda Leleplezése már nyolcszor került a nézők elé, de az egri Gárdonyi Géza Színházban a darab folytatja sikeres pályafutását. De mindez a stúdiószínpad létének leegyszerűsödött krónikája; a színpad a rendezői alkotómunka olyan mű­helye, ahol mikroszkóp alá lehet he­lyezni a szerepépítés, a rendezői munka minden fázisát. A jövő esz­tendőben a Játékszín három darabot mutat be, ennek egyike Ugo Betti Bűntény a kecskeszigeten c. drámája. Évad végi beszámolónk bizonyára hiányos lenne, ha nem szólnánk né­hány kiemelkedő színészi alakításról. Vagy inkább a mesterség gyakorlá­sának egy-egy állomásáról. A legna­gyobb színészi siker részese Upor Péter volt, aki Chom­ski Kiadójának Férfiját költötte színpadra. Az ő ala­­kításában testesült meg az a színpa­di játék, amelyet napjainkban me­­ditatívnak, korszerűnek tartunk. Már­káig Gábor igen széles skálán moz­gott. Az évad elején a Vörös és feke­tében Sorét — jellemváltozást is kon­statáló — jelmezeiben láttuk, a szín­házi esztendő befejeztével pedig Bóni gróf kedves bolondériáit hozta néző­köreibe. Ilf.Petrov 12 székének fő­szerepét Makay Sándor játszotta. A zenés vígjátékok világában nagy biztonsággal mozgó fiatal színész egy olyan Osztap Bendert alkotott meg, amelyet a szerzőpár bizonyára elvállalna. Gáspár Margit Az állam én vagyok című vígjátékában Máthé Éva jeleskedett, ezzel egy esztendőre magára irányította az érdeklődést, figyelmeztetve arra is, hogy próza­birtokló képessége sokkal nagyobb, mint amennyit rendezői elhisznek róla. O’Neill Amerikai Elektrájában Kovács Mária izzó szenvedélyére em­lékezünk, s arra kell kérnünk rende­zőinket, hogy ezt a tehetséges szí­nésznőt ne hagyják jelentősebb sze­rep nélkül. A Miskolci Nemzeti Színház a kö­vetkező évadban — felismerve a négy új magyar szatirikus vígjáték­ban és Zorin koronázásában (ugyan­csak szatirikus vígjáték) rejlő mű­helymunka-lehetőségeket — vígjá­tékfesztivál megrendezését tervezi Miskolcon. Feltételezhető, hogy ez a vállalkozás országosan is figyel­met kelt majd, hiszen vígjátékter­mésünk mind a filmgyártásban, mind a színpadi művek tekintetében korántsem ideális. Az eddigi tervek szerint a fesztiválra meghívnak két budapesti és két vidéki színházat, to­vábbá egy külföldi együttest, s a leg­jobb produkciókat díjakkal tisztelik meg. A koncentrált műfaji bemuta­tósor —­ amelyre az évad végéig ke­rítenek alkalmat — szinte felkínálja a mai magyar vígjáték-, szatírairo­dalom elemzését, áttekintését. Ezért is döntött úgy a színház, hogy a ver­­senyjellegű bemutatókkal párhuza­mosan országos vitát rendez közis­mert drámaírók, esztéták, kritikusok, színházi szakemberek bevonásával. Úgy véljük, a Miskolci Nemzeti Színház „korszerű népszínház” mo­dellje azért elfogadható, mert az egyetemes színi művészet eredmé­nyeire, a mind differenciáltabbá vá­ló közönség igényeire épít. Gyorsan reagál a változásokra, vezetőiben „naprakész” felismerések születnek, amit például a vígjátékfesztivál meg­tervezése is bizonyít. S nekünk most ebben a pillanatban kell-e ismétel­getnünk azt, hogy a „színpadi világ­piacon” a szatirikus vígjáték hiány­cikk. A tudatalakító, az információs eszközök özönében, ha valaki rálel az éppen nélkülözött műformára, nyert ügye van. íme, a korszerű népszín­ház vezetési és dramaturgiai módsze­reinek esszenciája. PÁRKÁNY LÁSZLÓ SZÍNHÁZ FÜRJES PÉTER KÉT VERSE Ha elfogyott Ballada PAPP JÓZSEF Leibnitz Frissen vasalt tiszta álmot veszek magamra, s begombolkozom a fegyelem szűk öltönyébe — talán megbecsülnek de munkát, kenyeret kapok biztosan érte. Mosolygok magamon, mióta szellemi dolgozó lettem, oly intelligensen nyugtala­n­kodom, már nem járok gyalog az országúton, lesajnált kocsmákba is ritkábban toppanok, fogaim között káromkodom s udvariasan utat engedek a tekintetes bolond beszédnek. Megdöglök ettől a sok tapintatos finomságtól, úgy mondanék­ megint valamit erről a szép és leg­esi­eg­jobb világról. Elszaladt su­hanc az élet. Mögöttem kelepelnek katonásdit játszó gyermekéveim, megcsúszott rétek szennyes ingén ugrálva. Az ajtón röhej dörömbölt, bőrömön átizzott ruhám, ráncaiba forrósodott létem, kinőttem a házam, ha belebújok könyököm kilóg az ablakon. Cigarettacsikkek csókjai a számon, ha elfogyott belőlem az utálat, az örökkévalóságot kövesedett óráimmal megdobálom. Élhetett volna egyszerűen, nem ilyen csontváz-keserűen, elhivatott, nagy célok kis fia, de az emberben várakat ostromol a kétkedés, igéket dobált, s a semmibe nézett, gondokkal hajigálták és semmibe nézték. HORVÁTH JÓZSEF KÉT VERSE a huszonhetedik év ablakomon csak úgy benézett és megállt (igaz, se kint, se bent) félig bennem vagy félig rajtam istenem (!) keserű haragban és káromkodott mert vele üzent eltékozolt kétszáz alakban az ifjúság E. KOVÁCS KÁLMÁN Panaszkodó anapesztusok Tulipánok a hajnali szélben fuvoláznak a kertje ölén. Lesem, ablaka nyílik-e végre, vigaszomra köszönt-e remény? Csak a hold odafönn a tanúja, aki látja, mily árva vagyok. Aranyos sugarát ideszórja, fejemen koszorúja ragyog. Kibomolnak a szűz tulipánok, amikor mosolyog le a nap. Dalolom szomorú szerenádom, de az ablaka zárva marad. MÁTÓ GYULA Dózsa Vas olvadt meg, nem a teste, füst-paripa nyakát szegte, vak lett a tűz, úgy szégyellte, mikor szemét enni kezdte, trónja vasát fű emelte, végső szavát rejtegetve. BERETI GÁBOR Inkább nem repül Föld hátán út Sebességét berregve a azon szalad. Futásától hízó por­ kergeti. Ahogy lohol, ráterjed a mezőre, bokrot, füvet fullasztani. A gödrökbe szél bágyad — inkább nem repül. Most vele vagyok, nem egyedül. motor

Next