Napjaink, 1988 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
KISS DÉNES Egységek ellentéte 1. Tömör napnyugta-tumor dermedővas éjszaka agyamban miként rögződik? Vagy a távolság maga a szorító idő-híd? Mely nem ível sehova? 2. Hegyek folyók tengerek puha fehérség pontjain ragyognak vagy ködlenek s velük érzelmes dolgaim A vér vasával vegyülve mész és foszfor háborog Létforrón vagy lehűlve marad meg mit gondolok? 3. A pont izgat az a PONT ahol milliméteren közelek és távolok sejt-sejtelmes kódjában mindez együtt forr lobog Mindez együtt csöndesül emlékfagyos jég alá? Nem is tudja az ember Csak akarná — mondaná?! 4. Az a titok az a pont mily csíra az agyméhben? Hogy fakad föl s tűnik el s mit tud róla nemlétem? 5. A tudatontúliról tudhatna-e a tudat? Felejtés ez? Idővész? Hol a sohase élők keresik a múltjukat? 6. A lehetőség valósága mindig létező maga? Benne van a vakisten teremtő mozdulata? 7. Teljes tudás? Az érzés! Véglegesség nincs sehol Sejtelem és indulat vagy a kérdés válaszol! SÁRÁNDI JÓZSEF VERSEI Groteszkek 1. Egyszer volt egy ember Szakálla volt kender — A sok füves meglátta — Füstbe ment a szakálla 2. Fején cipő Lábán kalap Tető van a talpa alatt 3. Lehet hogy nem lehet boldog a magánélet Némán derülnek rajtunk a nemesfémek Sóder (BEL KAMPÓ) Elegem van a huszadik századi utópiákból. Ismeretlen XIX. századi költő Eltörött a rézfúvósok nádi hegedűje Sej szellők fényes szellők fújjátok fújjátok mert különben nem hal meg forró rizskásátok Addig megyünk míg el nem indulunk radioaktív tavaszban nyárban őszülünk bámulunk Szeretnék még egyszer albérlő lenni fűtetlen szobában sült tököt enni Hazám hazám én mindenem te vagy a legszebb kó(r)terem Nem nem nem Nem nem nem Nem megyünk mi innen el míg minket a Házigazda gumibottal ki nem ver Boldog a szántóvető a helikopterrel permetező Csávázott az ember Csávázott a mag Savanyszik az anyaföld s alólunk kiszalad Zöld a remény recece ha megérik fekete Ihaj-csuhaj sose halunk meg Bár eltörött a rézfúvósok nádi hegedűje Hogy ne lehessen soha a remény tévhitekkel bűzölgő kocsma, s a lélek sem hímporos szárnyú lepke, mely részegen száll a csillagosba A történelem tenyerén ülünk, zsigereinken hízik a jelen — Kiálts hát, ne engedd, hogy bennünk verje föl sátrát a félelem Szeretni Kiűzetvén mindenkiből, hajléktalanul és egyedül . Ez a megdermedt idő a boldogabb múlttal nem vegyül Van-e, ki hozzám forrva még elbírna velem roppant terheket, akinek erei hajlékony ágán szíve érett gyümölcsként remeg? Legyen bár vándor, ki tovább megy, én már nem bírok vele betelni, az se kell, hogy szeressen engem, csak engedje magát szeretni Csak engedje magát szeretni, ahogy eltűnik lassan előlem, és sebzetten is, akár az állat, emberi bánat bámul belőlem Egyedül ködöt szitál az alkonyat, tüsszent a girhes, ritka lomb — Mellemet túrja, döfködi szívem, e szorgalmas vakond Zokon ma semmit sem veszek Vesém pamutgombolyag, hagyom, macskaként játsszon még vele a bársonyos talpú fájdalom Gőzölgő, langy mocsár a park, az idetévedőt elnyeli A vén idő zokog, peregnek a berkenye piros könnyei A ködön áttűnő lámpafény mint borzas, ormótlan ecset, sárgára festi a padon szomorú, kihűlt helyemet FECSKE CSABA VERSEI Szólni kötelesség S. A.-nak Lesoványodik az anyanyelv, ropognak a meszes csigolyák, ha fohászt, káromkodást lenyelsz, végleg elkurvul, megcsal a világ Kell mindig valaki, kellenek a szavukból harangot öntők, tudják: ma gyász van, ma ünnep, a hangyaszorgalmú emberöltők Akkor Azon a nyirkos novemberi estén moziból jövet sétáltunk még egy fél órát, falhoz tapadva mint az árnyék, föl ne ébresszük az alvó kis utcákat, köd szitált, a lámpák derengő fényétől távol hosszan csókolóztunk, férjedről beszéltél, a gyerekekről. .. harminckilenc fokos láz, éreztem szinte a forró homlokot, hallottam a kapkodó zihálást, s ahogy megálltunk rágyújtani, a gyufa föllobbanó fényében megcsillant szemed mint üres meszesgödörben az esővíz