Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-05-15 / 9. szám
4 NAPKELET 9- szám ......................................................................................................................uimii..................................................................................................................................................... Zúgó taps. Az anyák zokogtak, apák bömböltek, lányok epekedtek. Kellem krisztusi megadással, némileg lemálló szőke szakállal állotta a vihart, szenvedte a siker Golgotháját. Diszkrét köhöntéssel jelezte, hogy némi índíszpozícióval küzd, de azért közkívánatra még elénekelte valamelyik klasszikus operából, a „Pándon búcsú volt...“ kezdetű nagy áriát. Ha van még fokozata a sikernek, ez a teteje volt. Az ötemeletes bérpalota alapjában megremegett a tapstól, az égő villanyidegek vonaglottak. Kellem unottan hajlongott, azután levette szakállát, haját, sisakját, arcáról lemosta a festéket és így, hiányos Lohengrin jelmezében átsétált a büffébe. Szerényen behúzódva a sarokba, fél kézzel fogadta a gratulációkat, másik kezével pedig gépiesen szállította fel szájához a sonkás, májas sandwicheket. Úgy járt fel-le a keze, mint a lift a központi járásbíróságon. A lányok rámeresztették szemüket, a mamák majd megették. A dolgozó szobában az alsóst verték. Egy kopasz úr legyezőbe rakta a kártyáit és abból dúdolta, mintha kólából olvasná: — ... sein Ritter ich — bin Lohengrin genannt! — Egy színész-zseni ez a Kellem! Asztán esztendők múltak el. A világ egy kicsit kifordult sarkából. Trónok, társadalmak és országok dőltek össze, új államok születtek, — nagyon megöregedtem. Kellemről nem hallottam, meg is feledkeztem róla. Csak a napokban jutott újból eszembe. Nyomtatott meghívót kaptam, alatta: Kellem Egmont. Nagy János utca 19. A meghívó vacsorára szólt, elmentem. Érdekelt, most már érdekelt, mi lett ebből az emberből. Amikor az egész világ megváltozott, talán ő is ... Érdekes, hogy mivé lehet az ilyen ember, aki egy ezüst forinttal indult el a felvidékről. Kellem Egmont fényes, mondhatnám főúri lakás halljában fogadott. Kívülről nem változott. Csak a cipője. Bütykös amerikai helyett keskeny, betétes franciát hordott. Mellette állt a tizenhatéves. Most negyven volt és kövér — és a felesége. — Hallom, ön újságíró ? — fogadott házigazdám. — Az vagyok. — Balkézről én is. Tudja, írogatok ide is, oda is. Olvasta már a dolgaimat ? — Még nem volt szerencsém. — Látja, ez az. Maguk újságírók csak írnak, de nem olvasnak. Már többször be akartam menni egy szerkesztőségbe, hívtak, de aztán nem ... Nem akarom lekötni a tollamat. Én olvasni is akarok. Ismeri Onettet? — Ismerem. — Szereti ? — Utálom. — Akkor nem ismeri. Maguk mindenkit utálnak, akit nem ismernek. Olvassa el, én most olvasom, mondhatom gyönyörű. — Olvastam. — No és ? — Utálom. — Akkor nem érti. Nagyon mély ... Ez nem szégyen.Én is így voltam sok egy esztendő előtt Wagnerrel. Utáltam, mert nem értettem. Egyszer egy barátom, flótás a ferencvárosi mulatóban, elmagyarázta. Most imádom. Ha kívánja, egyszer elmagyarázom önnek Onettet. — Köszönöm, — feleltem. Vagy három, négy termen mentünk keresztül és egy kis kék — aranyszalon szegletében leültünk, én és Kellem Egmont. — Nagyon unom az életet, — mondta itt házigazdám, — unom a gazdagságomat. Nem tudok mit kezdeni a millióimmal. Még egy kép, még egy selyem kosztüm, még egy tengeri fürdő . .. unom. Semmi szín, semmi muzsika. Mert nem lettem operaénekes, amikor az Opera könyörgött. Ha írónak mentem volna, ma már tagja lennék az Akadémiának. Hogy irigylem magát és mind a szegény kis újságírókat, koplaló piktorokat. Egy liberiás kecses ezüst tálcán, metszett kristály pohárban fagyasztott rizst szolgált fel üvegházi gyümölccsel. • Kellem Egmont unottan tolta el magától a poharat. . . . Emberek, világ, társadalom, élet, sors, unokanővéreim és minden, én mélyen meghajtom előttetek a fejemet. TABÉRY GÉZA, az erdélyi irodalom egyik legnagyobb disze, súlyos betegen fekszik Nagyváradon. Az egész magyarság nagy szeretettel figyel betegágya felé.