Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1922-05-15 / 9. szám

16 NAPKELET 9. szám .......................................................................................................................................................................................................................................................mii............................................. Ezt azért, mert a börtöntorony bejárója felett ez a felírás volt: IGAZSÁG­SZOLGÁLTATÁS Az óriás kettétörte a tornyot, és ott, ahol a felírás megszakadt. Az a szó: „Szolgáltatás“ ott­maradt, az „Igazságot“ pedig vitte az óriás, meg a négy börtönlakó. Amerre a torony ment, paloták omlottak össze, régi, magas grófok és méltóságok pincehüvös házai. Az óriás nem nézte, merre megy, toronybrányában lépkedett a parádézók piacára. A főporkoláb lóhalálában loholt a várba, hogy elmondja mi történt. Az öreg király men­ten ágynak esett ijedtében. A főkancellár a nya­kába a lábát, szaladt a fővezérhez, a fővezér az ágyuk tábornokához, a tábornok fuvat a tü­zérekért, a tüzérek nagy ágyúgolyókat gurítanak és lövik a tornyot, csak úgy dong a sok golyó a lépkedő torony falán. De vastag volt a fal nagyon, az ágyú gyenge hozzá. Csak az óriásütötte ablaklyukon szaladt be egy lövedék. A térdébe az óriásnak. De az nem is érezte. Mintha csak bolha csípte volna meg. De bejött a második golyó is s a rabok kezdtek megszeppenni. Óriáslátó látta, hogy ennek fele se tréfa, kihajolt a lyukon és lecsepegtette az ucca kövezetére az óriás ébresztő szemcseppeket. A kövezetet itt úgy hív­ták : krumpli, mert akkora kavicsokból rakták egymás mellé, mint egy-egy burgonya. Rettenetes dolog történt. A krumpli-kavics mind megmozdult. És valamennyiből kikelt a maga óriása. Sokkal nagyobb volt mind, mint a torony óriása és mert nem volt rajtuk téglafalból páncél, könnyebben is mozoghattak. Rohantak előre, az ágyukat egy fricskával eldöntötték, Pe­nészia királyának palotáját a földdel egyenlővé taposták. Óriáslátó minden ellenségét halálra ijesz­tették, vagy megfutamították, így végezte a rabok éheztetője és sanyarga­tja is, a főporkoláb. A királyfi is szaladt a tudósi talárban, a tizenegy gróflegény is szaladt, ahányan annyifelé. Mindenik ezt jajveszékelte. „Tizenhárman voltunk, az egyik szerencsét­lenül jár. Jaj, jaj, csak nem én leszek !“ Bizony ő volt. Egytől-egyig szerencsétlenül végezték a szaladást. A királyfi a tudósí­talárban botlott meg, a legényei pedig a krumplikban, melyekben még álmodtak az óriások az út kö­zepén. A lépkedő óriások legázolták őket. Akkor kijött Óriáslátó a börtönből és har­sány szóval összehívta az óriásokat. Ami­kor együtt voltak, így szólt hozzájuk: „Senkit se bántsatok többé, mert a nép sze­ret titeket. Ne romboljátok le a házakat, de épít­setek újakat a leromboltak helyébe is.“ Az óriások szót fogadtak neki. A falba temetett kavicsokból is kikeltek az óriások és segítettek az építkezésben. Hamarosan új város emelkedett a régi omladé­kain, olyan nagy és pompázó, hogy ember még nem látta mását. A legnagyobb tornyokat állvány és létra nélkül építették az óriások, a legnehezebb sziklákat a hónuk alatt vitték, mint iskolásfiuk a könyveket. Milyen tágas volt minden ház! Minden zugolyában napfényes és szellős. A szegény ember unokája szebben élt, mint a herceg ükapja. A házak mögött kert volt, a kertekben a tudás erdő ezer fája és bokra. A fákon rigó énekelt, a bokrokban füle­­mile és sokáig, nagyon sokáig csak azt énekelték, mi történt Óriáslátóval és hogyan eshetett, hogy a régi Penészia helyén az ember és a felszabadult óriások testvér-birodalma épült. (Vége­­ llll!!l!!lllllllllll!llllllllllhiillllllllll!r||||||!|||||li|||||||l||!||||||i|||||||| l!llll|]|||[|!l|||]|!l]|||||||||||||i||i|||ii|i|||lil|||||t!!|][|lll!l|||||!|[|||||]illlll!!l]|illll!!!l]|l!Hillllllllllllllll'.Him!lHiiiriíllllli!ll!lllllllllllllllllll!llll||||||]|]|!|[|illt|||||||||| KÖZGAZDASÁG .................................. Csicserin cilindere, Bülowtól-Rathenauig, az igazság petróleum fáklyája és egyéb köz­­gazdasági jelenségek­ sarkában Csicserin és Rathenau kijelentették, hogy Európa két legnagyobb népe kibékült egy­mással. A német—orosz álliánsz váratlanul érte a konferenciát és még­se váratlanul. Mert ki volna oly balga, hogy ne látná a népek útját, a veszélyeket, melyekkel meg kell küzdenie, az eshetősége­ket, melyeket nem remél, nem akar reményleni, de mégis bekö­vetkeznek. A német rátalálás az oroszra — ez a világ szenzációja, nem remélt fordulat — írja az európai sajtó, de kérdezzenek meg bárki egyszerűen gondolkodó em­bert 1919-ben, sőt 1918 őszén, uni­sono megmondhatta volna, hogy ez így lesz és nem lehet másképen. De hogy ez így lett és a kon­ferenciák lassú tempóját véve mér­téknek, ily rapid módon, egy tett a sok szócsépelés után, annak oka nem annyira a gondolat személy­telen haladásában, mint inkább a véletlennek kombínatív személy­megválasztásában keresendő. Ezt az all­anszot csak egy Rathenau tudta megcsinálni, egy igazán köz­gazdász, egy ízig-vérig demokrata államférfin, akit nem kötnek diplo­máciai tradíciók és imperialista kötősék, hogy le ne „alacsonyod­­jék“ tárgyalni a bolsevistákkal. Másrészt ez álliánszot orosz rész­ről ugyancsak egy Csicserin tudta megcsinálni, a régi Kerenszky­­diplomata, aki tovább lát az orra- Irodalmilag is izgató lát­vány lehetett, amikor a gé­­nuai díszterem egyik sarká­ban Barthou­­nak leesett az álla, mert a terem másik

Next