Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)
1923-02-01 / 2. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Galamb Sándor: Surányi Miklós: A gyujtogató
nások kegyes leereszkedését, a kiadók üzérkedését, szóval egész irodalmunk akkori küzdelmét a létért. Még teljesebb lett volna a kép, ha a kiadók nemcsak a költőtől eredő, hanem a hozzáintézett leveleket is (amennyire megvannak) közölték volna, mert az ilyen levelezés-félével úgy van az ember, mint mikor hallunk valakit telefonálni, de a válasz nem jut fülünkhöz. A szöveg gondozói mind az elő-, mind a utószóban a nagyközönség ítéletére bízzák munkájukat. Bizonyára a kiadóvállalat kikötése volt mind a két fél igényeinek kielégítése. Hogy mennyire sikerült ez a tudomány szempontjából, talán lesz, ha lesz, alkalmam másutt kifejtenem. A nagyközönség szempontjából a kiadás eléggé megfelel a célnak: megkapja az író minden művét korszerű átírásban. De éppen az általános cél szükségessé tette volna a költő életrajzát és művészetének rövid, velős méltatását is. A közönség sokkal távolabb áll Csokonaitól és korától, semhogy ilyen kalauz nélkül igazán megérthesse, s ami ső: élvezhesse. Ép így hiányzik, a kiadásnak akár elejéről, akár végéről, a művek áttekinthető mutatója; még szakembernek is nehézkes észben tartani, hogy miket keressen az I. 2., II. 2., III. kötet végéhez csatolt jegyzékben. Az irodalom ínyencei ritkán jutnak ilyen finom csemegéhez, mint ez a teljes Csokonai, a könyvbarát is szívesen teszi e pompás köteteket drágaságainak gyűjteményébe. Az igazi olvasóközönség azonban, a művelt magyar középosztály s főleg a fogékony tanuló ifjúság sóvárogva nézi a könyvesbolt tükörablakán át a hozzáférhetetlen kincseket, melyeket a szegény poéta voltaképen neki szánt. Tolnai Vilmos: Surányi Miklós: A gyújtogató. (Budapest, 1922. Singer és Wolfner kiadása.) Surányi Miklós fiatalabb elbeszélőink közül egyike az igazi értékeknek. Regényei imponáló művelődéstörténeti ismeretanyagról tesznek tanúságot, kitűnő miliő rajzot nyújtanak, galériájukban érdekesen meglátott emberi arcképek sorakoznak szemünk előtt, nyelvük pedig finom, hajlékony és pompázó, anélkül, hogy erőszakolttá válnék. Egyetlen hiányuk talán, hogy meséjüknek és karakterábrázolásuknak gyakran éppen leglényegesebb vonásait mossák halványra s valami hirtelen, meglepetésszerű fordulattal szelik csonkává az elbeszélés végét. E legújabb kis munkája is sokat mutat az író legjellemzőbb kvalitásaiból és megoldásában ez is feltünteti szokott gyöngéjét. E hosszabb novella meséje alig egy-két évtizedre nyúlik vissza a múltba, de az előttünk járt század utolsó évtizedeinek művészi törekvéseit, eszme- és kedélymozgását nem kevesebb ügyességgel ábrázolja, mint régebbi korban játszódó regényei. Mondanivalója szintén igen érdekes. A mese középpontjában egy bölcs és aszkéta, erősen intellektuális életet élő falusi pap áll. A kis csendes falu parasztjaira és egy-két intelligens családjára sikerül Gundy Miklósnak a maga szelíd, ájtatos lelkének bélyegét nyomnia. Zavartalan, béketűrő, istenfélő világ ez. Egyszer azonban eszébe jut a papnak a plébánia öreg templomát Isten dicsőségére restauráltatni. A szentegyház díszítésére egész kis művész-kolónia vetődik ide: festő, szobrász, aranyozó, orgona építő, műasztalos. Ez a bohém társaság azután magával hozza a művészet egész lázongó és nyugtalan forrongását, s az ő hatásuk alatt a falu megszűnik a régi, csendes világ lenni: ágaskodó szenvedélyek, medréből kicsapó érzékiség, egymást tépő visszavonás háborgó vize lesz ez az egész kis társadalom. .. A pap mélységes lelkiismeretfurdalást okoz magának és önmagát gyujtogatónak nevezi,— éppen akkor, amikor egy valóban pirománikus parasztember egymásután dob csóvát a falu épületeibe. Évek múlva azonban a már elöregedett pap megbocsát magának, isteni derű tér bűnbánó lelkébe és örömmel nézi az ékesebb, pompásabb templomot... A mesének e rövid elmondásával nehéz benyomást közölni a kis elbeszélés szépségeiről. Nehéz a Surányitól meglátott és kitűnően ábrázolt bohémtípusokról, a kis falu egyegy jellemzőbb alakjáról beszámolni. Nehéz fogalmat adni arról az élettől duzzadó, valószerű miliőről, amelybe azonban néha szinte démonikusan bele-belevillan a fantasztikum fénye. S végül nehéz ezt a könnyedén lejtő, gazdag és mégis művészi mérsékletű prózát jellemezni. Sokkal könnyebb az elbeszélés főfogyatkozását megjelölni. Az író mondanivalója nem válik ki plusz 159