Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)
1923-04-01 / 4. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Eckhardt Sándor: Petőfi franciául
Petőfi franciául. Jean de Bonnefon, ultramontán érzésű és ragyogó stílusáért mindenütt ismert író érdeme, hogy újra felfedezte a franciáknak Petőfit. Jómaga ugyan nem tud magyarul, de a magyar születésű Paul Régnier fordításait igazi költői érzékkel írta át. Kis füzetjükben harmincnyolc költeményt és a János vitéz egyes részeit adták franciául, csúf, barna papírra nyomva, valószínűleg, hogy olcsón árusíthassák s így minél nagyobb körben terjeszthessék. Erre pedig nagy szükség volt: bár a franciáknál elég sokan — köztük Marcelline Desbordes- Valmore és Coppée — fordították és terjesztették Petőfit, művének teljes képét sehol sem találta meg az érdeklődő és inkább csak a nevét ismerték. Vagy talán azt sem! Hiszen az egyik párizsi napilap jelentve a Sorbonne-i ünnepet, lelkesedve ír Sándor költészetéről: „Ki ne ismerné Franciaországban, ki ne ismerné a művelt világon Sándort.“ Ez a név Dante, Petrarca, Corneille és Racine nagy neveit idézi fel az újságíró emlékében. „P. Sándor halhatatlan, mint halhatatlan a hazája.“ Egy másik irodalmi hetiújság megállapítja, hogy Petőfi Franciaország barátja volt, mint János vitéz című regénye bizonyítja és a következő életrajzi adatot jegyzi fel róla: „Egyszer megállított egy diligence-ot és kifosztotta az utasokat, de nem bántotta őket. A diligence újra elindul. Petőfi utána ered, újra megállítja és visszaadja a károsultaknak, amit az imént elrabolt.“ Kézenfekvő a magyarázat, hogy itt meg Rózsa Sándor betyár hőstetteit írták Petőfi számlájára. Nem mondunk tehát nagyot, ha azt mondjuk, hogy Bonnefon ismeretlen költőt fedezett fel a franciáknak. A költemények kiválasztása arra vall, hogy a fordítók elsősorban az exotikumot keresték Petőfiben: az alföld, a puszta képeit mind együtt találjuk a kis füzetben. Másrészt hazafias költészetét fordították le, — köztük Erdélyben, A székelyek, — és különös kedvvel azokat, amelyekben Petőfi a németet szidja. (A franciák mindig szó szerint veszik a Jaj, de huncut a németet és Berlinre gondolnak.) Legjobban a szabadság költőjéért lelkesedik Bonnefon. A szerelmi líra ellenben háttérbe szorul nála. A francia itt kevésbbé tűri a prózai fordítás költőietlenségeit, mint a leírásban vagy a hazafias retorikában. Így a legremekebb versekből csak a Szeptember végén és egypár dal került bele a fordításba. Azonban így chronologikus sorrend vagy a kommentár hiánya miatt különösen szeszélyesnek tűnhet fel Petőfi: a mély hitvesi érzés zokogása után (Szeptember végén) pokolba küldi a feleségét (Ezrivel terem a fán), holott az utóbbi ifjúkori játék, melynek fordításában még hozzá a játék célja, az egytagú rácsapó rím, teljesen elvész, felolvad a lapos történetté vált francia prózában. Persze nehéz, sőt lehetetlen Petőfit franciára fordítani. Franciára fordítani általában csak prózában lehet, mert a francia vers másfajta lírai hangulattal jár, mint a magyar és összeegyeztethetetlen Petőfi egyszerű, naiv, homéroszi stílusával. De még a technikai akadályok is túlnagyok s a nálunk kolportált Vértes—Lebourg-féle rímes fordításokon francia fül elsősorban az ügyetlen, tökéletlen versformát érzi, mert ezeket magyar füllel írták franciául. A legnagyobb akadály a francia fordításban a két nyelv rendszerének különbsége. A magyar nyelv költői gazdagsága igéiben van: a mozdulatot, a hangot, fényt, szóval az érzéki benyomás legfinomabb árnyalatát magában az aktusban percipiálja, tehát természetes, naiv nyelv; a francia főnevesíti, elvonja, racionalizál és nincsen szava a futó igei mozzanatokra. Lebben, lobban, csobban, zörren, oson, csattan, suhan, suhog, emelint, pödörint, óbégat stb. stb. a különféle igekötőkkel kombinálva úgyszólván ismeretlen világ a francia lélekben, mely mindezt rögtön analizálva fogja föl, körülírásokkal, ritkán egységben, így aztán összekoccan , se brouille, akárcsak összevész, összezördül, összemarakodik stb. (A jó öreg korcsmáros); kurjogat — pousser des eris (Falu végén kurta kocsma ...), de ugyanígy volna franciául: kurjant, sikongat, sikkant, sikolt, rikkant, rikolt, stb., legfeljebb a eris jelzője, tehát egy statikus mondatelem változnék. így lesz a fölpattanó il se fache (A csárda romjai); lomhán szipákoló fume paresseusement (A puszta télen). Ezért lesz Arany, ki legjobban ismerte a magyar igerendszer titkait, örökre lefordíthatatlan. 363