Napkelet, 1924. január-május (2. évfolyam, 1-5. szám)
1924-01-01 / 1. szám - Tormay Cécile: A siker
. A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban kezdte szedegetni a lábát. * Sötét, nagy ciprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok között egy bronzszobor állt. Homlokán olajágból font koszorú volt. Ki ez? Az olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskosvető? ... Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladtszemű, vigyorgó kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt. Valamikor Lysias is lehetett fáradt, kicsiny fiú... És most mégis ott áll a szobra, az út mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és megkoszorúzzák és akkor is él, mikor már nincs többé. Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja köntösébe ... Az ő homlokán is lehet koszorú és a szobra is állhat még az utak mentén és lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi a kalapját. Névtelen vágyódások derengtek fel benne. Nyugtalan sóvárgás kínozta valami után, amiről nem sejtette hogy mi, nem sejtette, hogy hol van. Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a belsejében, melynek kezdete még öntudatlanságában fogant. A lélegzete zihált, kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna és a homloka mögött ijesztő birkózást érezett. Már nem nevetett úgy, mint régen és az anyjának nem panaszkodott, ha fájt valami. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait elkerülte. Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert látott, akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a ciprusligeten át, Herakles temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot. És az erőnek és szépségnek élő istenszobra diadalmasan mosolygott. — Győzött... — suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó, nagy tekintettel nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan érezte, hogy a győztes és az ujjongó tömeg... ez volt az, aminek a vágya régóta babonázza őt. A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott.. Siker... mindenható siker. És többé nem volt az övé a nyár, a kút és az árnyék hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. És nem lehettek övé a leányok és nem lehetett övé az agyag amphorák mámora. A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden út fordulójánál és minden áldozatot magának követel. Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségeit, rádobta fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjtszakák kerítő mámorát, nótás csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az anyja könnyeit. Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És ha szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta a fejét és elöntötte a vederből a vizet. — Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől hazatérsz? Nem látod, hogy mindég várakozom reád a kertek alatt, a fal tövén? Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét odaakarta volna vetni elé, elállta az útját: — Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem? Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szélében a ciprusok. Olyan közel volt hozzá a leány és olyan szép volt.