Napkelet, 1925. június-december (3. évfolyam, 6-10. szám)

1925-07-01 / 7. szám - Tormay Cécile: Jókai

JÓKAI. (Alkalmi ünnepi beszéd) D­icsérni hívtak-e vagy emlékezni? Én emlékezni akarok, így méltóbb. A dicséretből még nem lesz emlékezés, de ha valóban a kiváltságosak közül való az, akiről emlékezünk, magától felszáll a füst az ég felé. Számunkra elmúlt nagyságunkból az emlékezésen kívül kevés maradt. Lezárt sorompók, befalazott kapuk országa lett Magyarország. És az én nemzedékem gyerekkorának tájai felé nem visz többé magyar országot. A Duna-Tisza egykor szabad völgye befújt utak, elreteszelt ajtók, tilalom­fák, kerítések, szuronyok, vámok börtöne. De hiába! A börtön rabja előtt, ezekben a nagy éjszakás esztendőkben, mint egy bűvöletben évről-évre, rejtélyes kapuk nyílnak. És nincs olyan Trianon, amely becsapja őket. A lezárt sorompók felett is kinyílnak azok a kapuk, melyeken át, a sztregovai völgy felől, befújja a messze Tátra szele a fenyők és mohák szagát és a komáromi rév felől hozza a Duna s a Vág szellője elveszett rétek méntás illatát. Hátracsuklik a fej, mintha a getsemanei kehelyből innék és fájdalmában mégis mosolyog. A százévek kapujának a nyílásában, megmaradt tájakon túl, elveszett tájak látszanak, magyar kúriák zsindelyes, öreg tetői, melyeken játszik a lomb a napsütéssel, szülői házak, kicsi házak, melyekben száz évvel ezelőtt óriások születtek. A börtönre vetett ország népe bilincsei közül mámorosan nézi a fel­táruló kapuk nyílásán át saját nagysága jelenéseit. Káprázva nézi a párduc­karcsú, zengő fiatal magyar vihart, melynek arca a Petőfi arca, nézi a meg­enyhült vonalú, michelangelóian rút fejet, a Madách tragikus fejét, mely kémlelen hajlik az örökkévaló múlt és örökkétartó jövő fölé, míg a nyárfák alól terjed a szemhatártól a szemhatárig a félvak Homeros himnusza. Kölcsey Himnusza zeng a látomás felett. Centenáriumot ünneplünk megint. A látomás előterében most jelenik meg Jókai. Nem a riadt testű, eltévedt aggastyán, akit még láttak közülünk sokan élete szomorú alkonyán, de az, aki volt a déli napsütésben, mikor az álmok erdejéből jött, ezer mesével tarsolyában. A szőke, nyúlánk vízió és a feje kissé oldalt hajlik, mintha a néki idegen mindennap felett ismerős tündér­világai üzenetét hallgatná, így jelenik meg a kékszemű, szelíd mesélő, tiszta homlokával, ártatlan mosolyával és finom keze mozgásával, melyben volt valami a mágusok szellemidéző mozdulatából, akik titkokat hívnak elő a semmiből. És a százévek bűvös kapujának küszöbe előtt fejet hajtva vonulnak el egymásután városok, falvak, a megszállt szülőföld, az Akadémia, a Parlament, a főváros, Jókai temploma, irodalmi egyesületek, kritikusok, történetírók, nyelvészek, iskolák... Hosszú a sor. Szinte már mindenki mondott valamit, hivatalosan, nem

Next