Napkelet, 1927. július-december (5. évfolyam, 6-13. szám)
1927-10-01 / 10. szám - Zlinszky Aladár: Nyelv és lélektan
A gyermeknyelv kialakulásában azután az első korszak az egyszavú mondat kora , pld. a «mama» szó annyit jelenthet, mint «mama gyere ide» vagy «mama adj» vagy «mama ültess a székre» vagy «mama segíts !» A második fok a ragozás nélküli mondat kora. A gyermek kezd két vagy több szót egymás mellé tenni. «Mama kávé» a. m. Mama, kérek kávét ! «Dádá duszi»: Verd meg a Gyűszit ! A következő fok az, mikor a gyermek a szókat ragozott alakban használja. Kezdetben úgyszólván csak főneveket használ, de lassanként fellépnek az igék, majd a melléknevek és később más szófajták. A különféle nyelveken végzett vizsgálatok eredménye az, hogy a szókincs kezdetben tisztán főnevekből áll. Körülbelül a másféléves kortól kezd az ige is föllépni. E két beszédrész után következnek a melléknevek, névmások, majd a viszonyító szók, melyekkel a mondat teljessé lesz. Az egyszerű mondat a második év vége felé jelentkezik, ugyanakkor már az összevont vagy helyesebben többtagú mondat is. Az állító mondat előbb, mint a tagadó. A mellékmondat feltűnése, úgy látszik, a gyermek tehetségétől függ és ezért némelyiknél igen korán, másiknál jóval később jelentkezik, de a harmadik év végével rendszerint már megvan. Sok vitára adott okot az énképzet keletkezése is. Kiderült, hogy a személynévmás használata nem a gyermek öntudatra ébredésével függ össze, hanem a környezet hatása alatt áll, mikor magát nem énnel, hanem a nevével jelzi. Ha a gyermektől azt kérdik : «Öcsi, akarsz cukrot?» azt válaszolja «Ösi tukrot». Mert úgy van meggyőződve, hogy az az ,öcsi, ő. Azaz ismétli azt a megszólítást, melyet a környezettől hallott. Ha a gyermeknek idősebb testvérei vannak, akik magukat már első személyben én-nek nevezik, akkor a gyermek is hamarabb kezd magáról első személyben beszélni, mintha ily testvérei nincsenek. Megváltozott a mondatról való felfogásunk is. Régebben a mondatot szók összekötésének magyarázták, mintha a mondatot az egyes szavak egymásmellé sorolása és viszonyítása által nyernek. Ma a mondatot egységes egészet alkotó szimultán lelki képletnek tartjuk, azaz: a mondat nem a maga alkotó elemei szerinti egymásutánban tűnik fel tudatunkban, hanem a maga egészében, egyszerre. Épúgy mint a szót sem úgy kapjuk, hogy a hangokat egymás mellé rakjuk, hanem szintén egyszerre s ha az egyes hangokra akarunk figyelni, a teljes szót kell elemeire bontanunk, épúgy a mondatnál sem figyelünk az egyes szavakra voltaképen, hanem az egész képzetkomplexum merül föl lelkünkben s ha mástól halljuk, akkor is figyelmünk az egésznek tartalmára irányul, mint totalitásra s az egyes részekre csak akkor, ha szándékosan kiemelve felhívják rá figyelmünket. Az a mindennapi tapasztalat, hogy a beszélő egy összetett mondatot végig tud mondani elejétől végéig, anélkül, hogy előzetesen gondolkodott volna rajta, csakis ebből a tényállásból magyarázható. Ez a tény teljesen érthetetlen volna, ha a mondatot mozaikszerűen egyes, előbb izolált szóképzetekből kellene összefűznünk. Mind e problémákat s még másokat is világosan, közérthetően fejtegeti egy most megjelent könyv: A nyelv, Lux Gyula tollából. Az újabb problémák megismertetésében eddig Gombocz Zoltán (Nyelvtörténet és lélektan, A magyar történeti nyelvtan) és Horger Antal könyvei (A nyelvtudomány alapelvei) szereztek érdemeket. Most harmadikul Lux Gyula csatlakozik hozzájuk. Lux nem oly eredeti kutató, mint két elődje és így könyvének sincs annyi egyéni színe, mint amazokénak. De ismeri a kérdések irodalmát; gazdag jegyzéket is ad könyve végén s a legjobb forrásokból merít. Művének mégis aránylag legeredetibb részei a gyermeknyelvről szólók, nemcsak mert ezzel a másik