Napkelet, 1927. július-december (5. évfolyam, 6-13. szám)

1927-10-01 / 10. szám - Zlinszky Aladár: Nyelv és lélektan

A gyermeknyelv kialakulásában azután az első korszak az egyszavú mondat kora , pld. a «mama» szó annyit jelenthet, mint «mama gyere ide» vagy «mama adj» vagy «mama ültess a székre» vagy «mama segíts !» A második fok a rago­zás nélküli mondat kora. A gyermek kezd két vagy több szót egymás mellé tenni. «Mama kávé» a. m. Mama, kérek kávét ! «Dádá duszi»: Verd meg a Gyű­­­szit ! A következő fok az, mikor a gyermek a szókat ragozott alakban használja. Kezdetben úgyszólván csak főneveket használ, de lassanként fellépnek az igék, majd a melléknevek és később más szófajták. A különféle nyelveken végzett vizsgálatok eredménye az, hogy a szókincs kezdetben tisztán főnevek­ből áll. Körülbelül a másféléves kortól kezd az ige is föllépni. E két beszéd­rész után következnek a melléknevek, névmások, majd a viszonyító szók, melyekkel a mondat teljessé lesz. Az egyszerű mondat a második év vége felé jelentkezik, ugyanakkor már az összevont vagy helyesebben többtagú mon­dat is. Az állító mondat előbb, mint a tagadó. A mellékmondat feltűnése, úgy látszik, a gyermek tehetségétől függ és ezért némelyiknél igen korán, másik­nál jóval később jelentkezik, de a harmadik év végével rendszerint már meg­van. Sok vitára adott okot az énképzet keletkezése is. Kiderült, hogy a személy­névmás használata nem a gyermek öntudatra ébredésével függ össze, hanem a környezet hatása alatt áll, mikor magát nem én­nel, hanem a nevével jelzi. Ha a gyermektől azt kérdik : «Öcsi, akarsz cukrot?» azt válaszolja «Ösi tukrot». Mert úgy van meggyőződve, hogy az az ,öcsi, ő. Azaz ismétli azt a megszó­lítást, melyet a környezettől hallott. Ha a gyermeknek idősebb testvérei vannak, akik magukat már első személyben én-nek nevezik, akkor a gyer­mek is hamarabb kezd magáról első személyben beszélni, mintha ily test­vérei nincsenek. Megváltozott a mondatról való felfogásunk is. Régebben a mondatot szók összekötésének magyarázták, mintha a mondatot az egyes szavak egymás­mellé sorolása és viszonyítása által nyernek. Ma a mondatot egységes egészet alkotó szimultán lelki képletnek tartjuk, azaz: a mondat nem a maga alkotó elemei szerinti egymásutánban tűnik fel tudatunkban, hanem a maga egészé­ben, egyszerre. Épúgy mint a szót sem úgy kapjuk, hogy a hangokat egymás mellé rakjuk, hanem szintén egyszerre s ha az egyes hangokra akarunk figyelni, a teljes szót kell elemeire bontanunk, épúgy a mondatnál sem figyelünk az egyes szavakra voltaképen, hanem az egész képzetkomplexum merül föl lelkünk­ben s ha mástól halljuk, akkor is figyelmünk az egésznek tartalmára irányul, mint totalitásra s az egyes részekre csak akkor, ha szándékosan kiemelve felhívják rá figyelmünket. Az a mindennapi tapasztalat, hogy a beszélő egy összetett mondatot végig tud mondani elejétől végéig, anélkül, hogy előzetesen gondolkodott volna rajta, csakis ebből a tényállásból magyarázható. Ez a tény teljesen érthetetlen volna, ha a mondatot mozaikszerűen egyes, előbb izolált szóképzetekből kellene összefűznünk. Mind e problémákat s még másokat is világosan, közérthetően fejtegeti egy most megjelent könyv: A nyelv, Lux Gyula tollából. Az újabb problémák megismertetésében eddig Gombocz Zoltán (Nyelvtörténet és lélektan, A ma­gyar történeti nyelvtan) és Horger Antal könyvei (A nyelvtudomány alap­elvei) szereztek érdemeket. Most harmadikul Lux Gyula csatlakozik hozzá­juk. Lux nem oly eredeti kutató, mint két elődje és így könyvének sincs annyi egyéni színe, mint amazokénak. De ismeri a kérdések irodalmát; gazdag jegy­zéket is ad könyve végén s a legjobb forrásokból merít. Művének mégis arány­lag legeredetibb részei a gyermeknyelvről szólók, nemcsak mert ezzel a másik

Next