Napló, 1990 (1. évfolyam, 1-34. szám)

1990-11-07 / 27. szám

8 A mindenkori szövetségi kormány és a mezőgazdasági termelők meg érdekszerveze­teik évtizedek óta hadilábon állnak egymás­sal, így van ez szinte az egész világon. A központi gazdaságirányítás korszakában a háttérből a vajdasági politikai-hatalmi szervek is támogatták termelőiket, mivelhogy a nem­zeti jövedelem elosztása szabály szerint alku­dozás tárgya volt, és a központban gyakran zárt ajtók mögött folyt. Mivel pedig a mezőgazdaság és az élelmiszeripar általában megrövidült az osztozkodásban az ellentétek is kifejezettek voltak. Másfél, két évtizeddel ezelőtt a termelői körzetek kamarái és kor­mányai mind élesebb hangot ütöttek meg. Az utóbbi hónapokban pedig a szerb köztár­sasági és a vajdasági kormány átvette a hangadó szerepét is. Hagyománya van tehát a termelők és a kormányzat veszekedésének, mert az előbbi­ek rövid, átmeneti időszakoktól eltekintve so­hasem voltak elégedettek az állam mező­gazdasági politikájával. A ritka­ kivételnek szá­mító jó nagyüzemek terjeszkedni nem bírtak, a parasztokat pedig ideológiai és adminisztra­tív korlátozások gátolták gazdálkodásukban. Akinek volt pénze fejlesztésre, a jövedelem átömlesztésétől tartva ingatlanba, esetleg a zöldtervek idején kisebb termelési kapacitá­sokba vagy gépekbe fektette tőkéjét. A termelők és az állam civakodása mind­addig a civilizációs határok között mozgott, amíg valamilyen módon korlátozni lehetett véleménynyilvánításukat, illetve amíg az állam (államok) az inflációs jövedelemből hol az egyik, hol a másik gazdasági ágnak juttattak valamit, hogy befogják a szájukat, vagy hogy oltsák a tüzet, ha például a mezőgazdaság a tönk szélére került és természetesen mindad­dig, amíg a szocialista tervgazdaság tartalékai végleg kimerültek, a külföldi hiteleket pedig (ésszerűtlenül) elköltötték. A Markovic-kormány meghirdette a refor­mot, hogy a gazdaságot kivezesse a kataszt­rofális állapotokból. Végrehajtása kezdettől fogva nem volt fájdalommentes, azonban úgy tűnik, hogy a reformhoz a mezőgazdasági termelők, a parasztok is túlzott reményeket fűztek. Jóllehet a miniszterelnök sohasem ígért gyors sikert, a nagyüzemekben és a parasztgazdaságokban is egyik napról a má­sikra gyors és látványos javulást reméltek. Eközben a nagy többség még a gazdasági kényszer hatására sem változtatott szokásain és gazdálkodásán. Ellenkezőleg! A gondok sokasodása nyomán mind többen és mindin­kább az államra támaszkodnának, s ebben a törekvésükben a köztársasági és a tartományi kormányzat nagyfokú támogatását élvezik (persze így van ez más köztársaságokban is). Egyfelől ez érthető, mert Szerbia és Vajda­ság gazdaságában az élelmiszer-gazdaság nagy szerepet játszik és viszonylag nagy a parasztság részaránya. Mivel azonban a köz­társaság gazdasága csődbe jutott, hamar te­mérdek pénzre, friss tőkére van szükség még a drága és korszerűtlen termelés szinten tar­tásához is. Ezért követelnek mind nagyobb szövetségi szubvenciókat (annyit, mint a fej­lett nyugati országokban), továbbá azt, hogy a mezőgazdaság szinte kizárólag az állami tartalékok tárolóiba termeljen, hogy a magas hazai árszinten egyenlítsék ki a behozatali és paraszt a hazai élelmiszerek árát, hogy korlátozzák vagy állítsák le az importot... Ezek a követelések, mint már említettük, nem sokban különböznek a Közös Piac gaz­dáinak követeléseitől. Ott azonban a miénk­nél jóval fejlettebb gazdasági háttérrel ren­delkező országok a magántulajdonban levő és bérelt földeken gazdálkodó farmerokat és parasztokat támogatják, akik aránylag haté­konyan használják fel a szubvenciókat. Ná­lunk viszont a szubvenciók legnagyobb részét élvező szocialista latifundiumok az OISA me­zőgazdasági költségvetését is elnyelnék anél­kül, hogy termelésük és gazdálkodásuk lé­nyegesen javulna. A gyors siker elmaradása meg az állandó támadásoknak kitett szövetségi kormány mel­léfogásai miatt a termelők egy része becsap­va érezte magát, és ezt az érzést kiadósan táplálta a köztársaság meg a tartományi politikai és gazdasági vezetés. Mindenért a szövetségi kormányt hibáztatják, és már egy jó fél éve gyökeres változást hozó köztársasá­gi mezőgazdasági tervet jelentettek be. Eköz­ben mindent elkövetnek a kormány és re­formprogramjának lejáratása érdekében, és nem riadnak vissza a féligazságok és kohol­mányok terjesztésétől sem. Amiből pedig világosan látszik, hogy már régóta nem a mezőgazdaság jövőjéről van szó, hanem a választási hadjárat részeként, a parasztok szavazata megszerzésének stratégi­ájáról. Rombolni (mezőgazdasági politikát is) ter­mészetesen mindig könnyebb, mint újat épí­teni. Az állandó védekezésre kényszentett SZVT gyakran meghátrálni kényszerül, komp­romisszumokat köt, a támadások azonban csak fokozódnak. Ennélfogva a piacépítés nem halad, a szövetségi kormány intézkedé­seinek a mezőgazdaságban kevés látszata van. Ráadásul az aszály is a legrosszabbkor jött. A köztársasági és a tartományi kormányzat és nyomukban a termelők a szövetségtől olyasmiket követelnek, aminek a teljesítésére mondjuk egy szuverén szerb állam sem ké­pes. Erőforrásait kimerítette, Kosovo pedig nyeli a pénzt. A politikai tényezők teljes hang­erővel támogatják a parasztokat, a valóság­ban azonban az esélyegyenlőségről szó sincs, a meghirdetett gazdasági program pedig, amely elég nyíltan ellenzi például a privatizá­ciót, erre lehetőséget alig teremt. Ki fogja jövőre a szerb államban a parasz­toknak kifizetni a búzát, a többi terményt, ki ad pénzt a fejlesztésre? Friss tőke nincs, megtakarítások nincsenek, a privatizációt gá­tolják. Esetleg fölélesztik a magas inflációt, de ennek első és legnagyobb vesztesei a parasztok, az egész élelmiszer-gazdaság.­­ Tudatosítani kell, hogy a támogatásokkal nem tudjuk javítani a mezőgazdaság helyze­tét, közelíteni a fejlett mezőgazdaságokhoz. Ezt a termelési infrastruktúrába való beruhá­zásokkal ösztönözhetjük legfőképpen a követ­kező tíz évben. A baj az, hogy egyes felmérések szerint húsz évbe is beletelik míg sikerül elérni a termelés korábbi szintjét - jelentette ki (nem A. Markovic, vagy a szövet­ségi), hanem a szerb köztársasági mezőgaz­dasági titkár. S felsorolta mindazt (tervfe­ladatokkal bővítve), amit az SZVT egy évvel ezelőtt már nyilvánosságra hozott és igyekszik megvalósítani. Ebből is látszik, hogy a kormány mezőgaz­dasági politikája elleni támadások Markovic megbuktatását és a kormány reformprog­ramjának lejáratását célozzák, mind a szava­zatok megszerzése és a hatalom megtartása érdekében. A legaggasztóbb mégis az, hogy a köztársasági fejlesztési terv az eddig közzé­tett módszerekkel teljesíthetetlen. A tervgaz­daság megbukott, felélesztése hiábavaló időveszteség, amelyért még nagy árat kell fizetni. A népi bölcsesség úgy tartja, hogy míg ketten veszekednek, a harmadik nyer. A kor­mányzatok civakodásában azonban a ter­melők, elsősorban a parasztok nem a nevető harmadik szerepét játsszák, hanem veszíteni fognak. Régen rossz, ha későn eszmélnek rá a tényekre, a valóságra, és ismét a saját kárukon okulnak. Somogyi Zoltán h Priboj, Prijepolje és Nova Varos elragadtatott gazdasági szakértői még nem tudtak dönteni arról, hogy - hálájuk jeléül - hol állítsák fel dr. Aleksandar Prlja, a Szlovéniával, Horvátországgal és az egyéb külföldi országokkal való kapcsolatok miniszterének szobrát, akit egyébként úgy ismerhetünk, mint a Vámtörvényekkel a föderatív Jugoszláviáért " elnevezésű projektum szülőatyját. A Belgrádi Televízió pillanatok alatt felhajtott néhány műkedvelő színészt, akik csekélyke, de adómentes honoráriumért a kamerák előtt kijelentették, hogy már néhány nappal a vámfal felépítése előtt képtelenek voltak aludni a boldogságtól, izgatottságtól, valamint a holland sajtok átható szagától, mivel egész életükben arról ábrándoztak, hogy a szerb üzletekben szerb portékát vehessenek, ami újabb bizonyítéka annak, hogy Szerbia továbbra is kitart a baráti népekkel­ való kapcsolatok ápolása mellett. A szerbiai parasztság spontán felizgulását az orgazmusig és vissza Mila Stulának, a párton kívüli Politika TV-ben adott nyilatkozata okozta - aki, miután elmondta, hogy mennyire örül a nézőkkel való direkt kapcsolatnak, azonnal azt tanácsolta a „legyilkolt nemzet maradványainak", hogy teljes szívéből és SZSZP-s lelkének minden megnyilatkozásával „támogassa a Szerb Köztársaság új, igazságos intézkedéseit", és mélységesen sajnálja, hogy ezt nem tudja majd megírni kedvelt hetilapjában, a Danasban. Fennáll annak a lehetősége, hogy a Belgrádi TV Tájékoztatási Szerkesztősége saját kollektív elégedetlen­ségét poszter segítségével fejezi ki, de nem csekély a valószínűsége egy egyenes adásnak sem, sőt egy SZSZP-s öntapadó is számításba jöhet „Ez a mi ellenségünk" felirattal, amelyet Ante poszterjaira ragasztanak fel, még mielőtt azok a hirdetőoszlopokra kerülnének. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a gerillaharc a leghatásosabb fegyver az „ötödik hadoszlop" (Zoran Sokolovic) elleni küzdelemben, az akciót maga Aleksandar Prlja engedélyezte, aki legnagyobb meglepetésre az utóbbi tíz napban egyetlen egy új törvényt sem alkotott a szerb érdekek védelmében! Ám ez a szünet nem kell, hogy félrevezesse az ellenséget mert világos, a külügyi kabinet felkészült és alkalmas arra, hogy éjt nappallá téve dolgozzon, ha kell, azon, hogy a szerb nemzetnek és a többi, véletlenül máshova tartozó fajnak biztosítsa a méltóságteljes, békés és gazdag életet amelyet dr. Aleksandar Niger sivatagának demokratikusan végeláthatatlan távlataiban fedezett fel. Ahol, midőn depresszióba esett, Sonja Curic is letelepedett, hogy a Kozmosz és a Sivatag vitájában közösen tárják fel, mit is jelent valójában az UJDI... Nedjelja (Szarajevó) HolNapló 1990. november 7.

Next