Napló, 1994 (5. évfolyam, 192-243. szám)
1994-06-22 / 216. szám
Mi Napló Repül a turul... A foci vb árnyékában megnyílt a föld a vajdasági magyarság alatt. A kameruniak is megtanultak futballozni, csak mi felejtünk el élni. A lehetőségeinkkel is. Pedig azt tanították nekünk nagy és még nagyobb tanítóink, hogy a végítéletre fel vagyunk készülve, tisztán és becsületesen mehetünk az Úr színe elé. Ez nem jött be. Legalább kettőbe szakadt az érdek is, meg a szervezet is. És még csak azt sem dudorászhatjuk fázósan, hogy ez a harc lesz a végső. Remélem, ezekért a szavakért nem fog barátom a bértollnokok közé sorolni, hiszen az ő idejük jőve el, mint olvasom. Valahogy nincs kedvem sehova se felsorakozni. Nem látom, hogy azon kívül, hogy ki és miként akarja megvásárolni a lelkemet, felkínál-e mást is. Toleranciát igen, de kivel és miért? Harcot igen, de mi ellen? Azokért-e, akik az egyenes gerincben a sunyi talpnyalást látták, vagy azokért, akik még arra sem méltatták a tűrő érdemet, hogy meghallgassák? Szóval nem tudom, mit kellene tennie egy magamfajta újságírónak, hogy végre felfogja valaki is a nagy magyar éjszakában: a hovatartozás még nem erény, s nem is fegyver (lévén, hogy a szócső sem sokban különbözik a puskacsőtől), s a vállam nem fegyverhordozásra vár. A bértollnokok most is azokat zsongják körül, akiktől a kérdéseikre a saját maguknak tetsző választ várják. Egyébként tudom, hogy mit kell tennem, s azért írok. Nem hiszem, hogy ettől okosabb lesz valaki, s szavaimat sem ijesztgetésnek szánom. Egyszerűen külön is bosszant, ha hátulgombolós kismacskának néznek. Azt hiszem, mindenki előtt világos volt, hogy Zentán a múltkor szétesett a VMDK. Amikor a platformosodást elvetették, akkor már azok sem igen hittek az egység fenntartásában, akik erre a döntésre szavaztak. Ki is derült nemsokára. Ez nem a sajtó bűne, s kár a vizes lepedőt ráhúzni. De elismerem, ürügy meg bűnbak mindig kell. Másrészt azzal sem lehet áltatni sokáig senkit, hogy az új érdekszervezet nem akar túl sokat politizálni. Dehogynem, hiszen rá van kényszerítve. Elég baj az, hogy nem lesz képes a valós problémákkal foglalkozni, mivel állandó harcban kell vesztegetni az erejét önmagával. Hiszen „fölvállalta" a VMDK-t is, ám a VMDK őt nem. Még mielőtt a turul átokról szóló rémdráma a végéhez közeledne, szeretném leszögezni, hogy ha a dolgok így folytatódnak, a vajdasági magyarság számára a béka segge (in durva ÉKsz) is perspektíva lesz, s akkor senki nem akad, aki az érdekünket védje. Ezt akartuk? Vagy így állunk talpra, hogy megmaradjunk? Hogy itt is maradjunk, s ne a külső ellenség hatására masírozzunk mind a százötvenezren át a határon, hanem önnön tehetetlenségünk béklyóival a lábunkon? Szép volt, fiúk! Ez a vajdasági magyar foci, többet ész nélkül, mint erőtlenül! A vádak özöne, amely a renitenskedő képviselőkre, pártalapítókra, békeharcosokra és önkormányzatokra zúdul, nem azt jelzi, hogy egyhamar véget ér a kínszenvedés, sokkal inkább azt, hogy a végső leszámolás nem húzódhat sokáig. Hogy az újabb zentai csata hol kezdődik, s nem lesz-e belőle azonnal Világos, az még nem egészen világos. Mert a szűznemzéssel és osztódással szaporodó VMDK-frakciók, - platformok és a törzs-VMDK háborújából az is következhet, hogy se érdekszervezeteink, se képviselőink nem lesznek. Mert mindenki egy akolban nem maradhat, s mert a másik oldalon is akkorák az ellentétek, hogy tolerancia ide, tolerancia oda, könnyű kihasználni a tiszta szándékok és a politikai számítások közötti szakadékot. Ez lett a veszte a VMDK-nak is, ezt jól látják az új érdekszervezet vezetői, kezdeményezői is, de ha nem számolnak ugyanezzel a ténnyel a VMSZ-n belül, akkor nem jósolhatunk neki hosszú életet. S ha eddig nem volt ellenfél, most van. Ne higgye senki, hogy a VMDK vezetése nem tesz meg mindent a lázadás elfojtására. Számomra csak az a kérdés, hogy az új generációknak, akik még itt akarnak élni ezen a földön, ki fogja megmagyarázni, hogy milyen szent cél érdekében kellett feláldozni, aprópénzért elherdálni a múltat és a jövendőt? A hatalomért? A szegénységért és álhatatlanságért? A pálfordulásokért? A semmivel,sem magyarázható erkölcsi lezüllésért? A semmi ágába kapaszkodásért? Azért a látványért, amit egy remekbe szabott öngól tesz feledhetetlenné? És azt is állítom, hogy ha egyszer megmaradunk, talpra állunk, akkor ez nem ennek a csúfos kudarcot vallott nemzedéknek lesz köszönhető. Hanem annak, amely képes lesz tanulni saját hibáiból. Itt tulajdonképpen be is fejezhetném ezt a nem túl vidámra sikeredett eszmefuttatást, ha ügyünkben nem lennék mégiscsak derűlátó. Éppen ezért elmesélem a következő viccet, amelyet jelen helyzetünkre nyugodtan behelyettesíthetünk: Szalad át a kocsiúton az egérke, menekül a vadállati macska elől. Arra ballag a tehén, s amikor az egér éppen hátsó lábai alá ér, rápottyant egy jó adag tehénlepényt. A macska dühösen néz körül elveszett szeme elől az egérbe! Ám ekkor az egér kidugja kecses farkincáját, örömében a sikeres meneküléstől fölállván - ezt észreveszi macska-úr, farkánál fogva kihúzza, és máris felfalja szegényt. Most jön a három tanulság: 1. nem mindenki ellenséged, aki szarik a fejedre; 2. nem mindenki tesz veled jót, aki kivesz a szarból; 3. aki éppen szarban van, az átmenetileg húzza be fülét-farkát.