Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1989. 2. szám
N.I.-nek Estefelé, ha ez a nap mégis véget érne, Hermészt a v.-i állomás kiürült várótermében látnák. Szemügyre venné itt is a falak sötétedését, amint az éppen erőt vesz idegen menetrendeken és tilalmakon. Szilénoszra gondolna mondjuk, Dionüszosz tanítójára és a hírhedt szatírcsapat fejére, akiről azt tartották a régiek, hogy a pelaszg vidék legnagyobb bölcse volt. Hogy miért, arra már nem emlékszik senki. — Szétterülő orr, lófülek, ziháló, csatakos test, az üldözőé - így látta először, félelemmel, még az első gyermeki csíny után. Csakhogy, gondolná Hermész, a félelemben fogant kérdésnek igazából senkit sem áll szándékában megszólítani. Mert szíve szerint persze azt kérdezné most is: lakozhat-e bölcsesség ebben a kérkedő és hazudozó csavargóban, a szent borostömlő elszánt védelmezőjében, akit a nagy dionüsziák előadásain mindennek láthatott a közönség, együgyűnek, gyávának és nevetségesnek, csak éppen a bölcsesség letéteményesének nem. Ki láthat bölcset abban, akit foglyul ejthetett Midász és Polüphémosz, s aki nem átallotta azt híresztelni, hogy a phlagriai síkon az ő szamarának látása futamította meg a fellázadt gigászokat, meg hogy egyikőjüket nem is Pallasz Athéné ütötte agyon, hanem ő, a menekülő gigász után vágva szicilia szikláját - Csak hát a félelmen túlról nem ezt látni, morogna ermész, a lélekvezető, onnan nézve úgy tűnik, Szilénosz az, aki legtöbbet tud közülünk a vigasztalásról. Arról, hogy az idő ellen, amely vigaszra szorít minket, magából az időből fabrikálunk vigaszfélét magunknak. Szilénosz elárulta egyszer-egyszer, hogy tud ezek-