Napút, 2008 (10. évfolyam, 2-10. szám)
2008-12-01 / 10. szám - Nyolcvanegy jeles hetvenes
/WpOT 1 megtaláltam, a könyvemben megtalálható a fénymásolata. De ezzel nem szívesen megyek sehová, sokáig tabu volt, de most sokan hősködnek vele. Én tizennyolc éves voltam, félig gyerekcsínyként fogom fel, '56-ot sem úgy látom, csak egy gyerek szemével. Többet láttam, mint amit most mesélnek. Ami kiemelkedik: Rózsahegyi Kálmán, a személyisége, ahogy a lényeges dolgokat tanította, a fontos dolgokat, a beszédet, a hangsúlyokat, hogy minden mozdulat fontos a színpadon. Nem ment tovább addig, míg egy irodalmi műnél a legapróbb részletekig nem értette, aki mondta. Tőle maradandó élményeket és tudást kaptam. Egy sajátos magyar, magyar sorsú színész volt, akit mindig a megfelelő időben tettek félre. Betegen vették vissza a Nemzetibe, ahonnan előtte kitiltották. Rengeteget tanultam tőle, tanársegéd is voltam Rózsahegyinél két évig, nagyszerű kollégákkal jártam együtt: Koncz Gabi, Hofi Géza, Sztankay Pista, Mécs Karcsi. Volt egy időszak, amikor a Kossuth-díjasok 85 százaléka rózsahegyis volt. Persze ez nem azt jelentette, hogy utána nem mentek tovább főiskolára - én is mentem volna, ha anyám bírja. A lényeg az, hogy a Kálmán bácsi után leszerződtettek a győri színházhoz, segédszínésznek karkötelezettséggel, ez azt jelenti, hogy mindent kellett csinálnom. Az első egy-két héten nem volt hol aludni, mert még nem tudtam albérletet fizetni. Amíg nem sikerült szerezni, a Nagy Emil nevű ügyelő megengedte, hogy az öltözőben aludjak. Volt egy óriási kosár, annak az aljára letettem a János vitéz subáját, és a tetején betakaróztam a francia királynak a finom bársonypalástjával - Szakács Sándor játszotta zseniálisan a királyt, nagyszerű ember volt. Magamba szívtam ott a színházat rögtön az elején. Éjjel-nappal csak a színházat csináltam, emlékszem, az öreg színészek ott zsugáztak, egyszer az egyik felállt és kiment a mosdóba, mondta, hogy üljek be a helyére. Beültem 14 lapos alányúlós romit játszani, és három perc alatt elvesztettem az ezerforintos fizetésem. Gáti igazgató átkarolt - tőle tudtam meg az Auschwitzot apámról -, elkísért, és azt mondta, egy hétig mindennap fizetek neked egy főzeléket üresen, de soha többé öreg színészekkel ne állj le kártyázni, mert csalnak, én is csalok. Azóta zsugát nem vettem a kezembe. Ezek voltak a győri élmények. Ismertem ott egy színészt, annak idején a kamarából ő írta alá a zsidótörvényben, hogy a zsidó színészeket kitiltják a pályáról, nem véletlen, hogy ma mondom ezt, hisz ma kértek tőlem interjút. Győr után kinevezték a Szilágyi Albert nevű rendezőt - nagyon rendes, tiszta ember - Békéscsabára igazgatónak, azt mondta, leszerződtet, már színészi státusban. Szerencsém volt, mindjárt három-négy nagy szerepet is játszhattam, két főszerepet, tanultam rengeteget, de Szilágyi túl rendes ember volt, egy év alatt megfúrták természetesen. A szélsőbalosok, ott, helyben, tehát nekem mindkét oldalról van tapasztalatom, jobbról is, balról is keményen. Ezért maradok örökké már középen, ami a legrosszabb, mert hát nincsen hová viszonyítani. De lejött akkor a Lendvai Ferenc nevű zseniális színházigazgató Pécsről, ő volt ott a főrendező a színháznál, kiváló színészek voltak ott. Lejött primadonnát keresni, mert volt ott egy tehetséges fiatal primadonna. Megnézte a Viktória című operettet - abban én játszottam a Miki nevű táncos komikust -, és leszerződtetett engem a pécsi színházhoz. Ott nagyon beindult