Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-01-01 / 1. szám
—^ 2 ■§*— Yezuv hatalmas dühének egész felségében kell felébrednie hosszú álmából. Plinius a catilinai összeesküvés ideje alatti csodák közöl felemlítendőnek tartja M. Erennius pompeji decuriónak derült napfény mellett villám általi agyonfuttatását. Legborzasztóbb jelenségei valának azonban a földrengések, melyek 50 körül Kr. sz. u. kezdek nyugtalanítani Campania lakóit. Az utolsó s legvégzetesebb földrengés a 63-ki volt Nero uralma alatt. E nagyhírű zsarnok és akkor egyik nápolyi színpadján produkálta magát, s midőn a veszélyről értesítve lőn,nem akará elhagyni addig a színpadot, míg kedvencz dallamának trilláját be nem fejezé. Hallgassuk Senecát, ki körülményesen szól e katastropháról. „Pompei, úgymond, Campania hires városa, mely körül a sorrentoi s stabiai partok egyfelől, a herculanumi part másfelől mosolygó öblöt képeznek, össze lön rombolva egy irtóztató földrengés által, s ami nevezetesebb, tél idején, mely időszak őseink hiedelme szerint ment volt ilynemű csapásoktól. Febr. 5-én volt, Regulus s Virginius consulatusa alatt, midőn e kegyetlen csapás meglepő Campania gyönyörű földjét. Elpusztult Herculanumnak egy része is, s ami megmaradt sem egészen biztos. A nuceriai (mai Nocera) gyarmat szintén sokat szenvedett. Nápolynak inkább csak magánkárai voltak, s általában kevéssé jön illetve e csapás által. Egy 600 juhból álló nyáj halva maradt, szobrok, műemlékek elpusztultak, s e szerencsétlen esemény után sok embert lehet látni bolyongni a mezőkön minden öntudat s érzés nélkül.“ E rémítő esemény után a pompejiak elhagyták a várost, de néhány év múlva ismét visszatértek, és már-már sokkal szebben mint valaha támadt föl újra Pompei romjaiból, midőn 79. évi deczember 23 án d. u. 1 óra tájban, mikor a vulkán tüze végkép kialudtnak látszék,s a népek a legédesb nyugalomnak s békének örvendének, beszélvén a régi kitörésekről, mint valami bizonytalan s homályos hagyományról, a Vezúv hirtelen kitáró tűzkatlanait, s számos nyíláson át elláthatlan lángtengert, óriási szikladarabokat, lávapatakokat lövett ki, a legirtóztatóbb erővel eltemetvén Pompeit, Herculaniusot s több környékbeli helyeket. Ki volna képes leírni a sötétséget, a hegy dörgését, a földrengést, az ijedtséget, a borzalmat, a menekülést, melynek ama rettenetes és tanúja volt? Plinius, ki Miseno-ban a flottát vezénylő, Retinába sietett, az ott volt katonaság segítségére. De visszaüzetve a nőttön nőtt veszély által, Stabiában kötött ki, s Pomponianus barátjának házához érve, fürdőt vett, vacsoráit gondtalanul s az álom karjainak engede át magát. Azalatt a Vezúv mind dühösebben folytatá pusztitását, a láva már behatolni kezdett azon udvarba, mely Plinius lakosztályához vezetett; minden megtelt már hamuval; a ház ingott, hol ide, hol oda hányattatva a földindulás ellenállhatlan ereje által. Alig maradt idő Pliniust fölébreszteni s menekülni. A tenger igen viharos lévén, a menekülők a mezők felé irányták sebes lépteiket. Útközben Plinius fiús vizet kért, s miután kétszer ivott volna, egy kénfelhő, közelgő láng előfutára, körülveszi őt s megfojtja. Ifjabb Plinius, az előbbinek unokaöcscse, ki ekkor Miseno-ban volt, két levelet hagyott hátra, melyeket Tacitushoz intézett volt (Epist. 16 és 20, 6. könyv), kiadatokat kért tőle története számára. Íme miként írja le Plinius a gyöngéd perczeket, midőn anyjával menekült a vész elől. „A felhő a földre nehezedik, elfedi a tengert,ragadja szemeink elől Caprit sa misenoi partokat. Rám esdekel, parancsolja, meneküljek bármi módon, hol az könnyű lesz nekem fiatalembernek, de hogy ő az évek ide alatt, s testalkata miatt nem volna képes engem kötni, hogy ő boldogan halna meg, tudván, hogy nem oka Hálómnak- Én kinyilatkoztatom, hogy reám nézve nincsoldogság ő nélküle, megragadom kezét, s akarata elsére magammal hurczolom. „A hamu már reánk is kezdett hullni, habár esély mennyiségben. Én hátra nézek, s sűrű füstfelleget tok, mely üldöz s szétterjed a földön mint egy kiáradótak. Nehogy a menekülő tömeg által elnyomassunk, letéünk az országutról, még mielőtt tökéletesen besötétedettolna. Végre már nem lehetett megkülönböztetni semmit, nem hallani egyebet,mint nők jajgatását, gyermekek nyögseit, férfiak kiáltásait. Ki atyját, ki fiát, ki nejét kiáltá, ingjuk után ismerhetvén csak egymásra . . . Voltak, ők a halálteli félelmökben magát a halált hitták segítségül mások az isteneket hitták, mások ismét nem hivék, hog léteznének istenek, s hogy ez az utolsó éj, az örök és mely elnyelendi a világegyetemet ... És én nyugodtan lszültem a halálra, velem együtt veszvén el a világegyetem is! . . .“ A kitörés három napig tartott, s a hamueső egész Egyiptomig és Syriáig terjedt. Cassius Dion beszél, miszerint a megrémült kedélyek visszaérkezettnek veszi a hhaost, a gigansokat, s hogy e tűz által az egészöld lángba boruland. Ez általános kétségbeesés rémületéből a halandók elfelejték szenvedélyeiket, nyugtalan zavarai vetvén szemeiket a sötét égre, mely egy a világ holttitemére vetett gyászfátyolhoz hasonlított. Három nap múlva eltűntek volt a közel partok, hamus lávahegyek bobták a helyet, hol Pompei, Italia, (mai Castellamare), Herculanum, Retina, Taurania stb. városkák állottak. A pompejánok város nélkül maradva, kénytelmek voltak maguknak uj várost építeni. Legkedvesebb emlékeik, ősi szokásaik, földjeik, melyek a kitörés által még termékenyebbekké váltak volt, végre maga Pompei neve is újólag odakecsegteté őket azon helyre, mely őket születni látá, s melyet egy napi csapás nem volt képes velök elfelejtetni. Néhány év múlva fölépült egy második Pompei is, de végre ez is egy kitörés martalékává lön. E második katasztrófa után Pompei lakosai közel sokan visszatértek, ásóval, kapával behatolván a romok belsejébe , kiragadván mindazt, mit menekülésükkor magukkal nem vihettek. Új látogatások sol szentségtelenítések várták Pompeit a későbbi időkben, s különösen Szevér római császár több remekmivű márványszobrot s oszlopokat ásatott ki. A következő századokban Pompei mély feledékenységbe merült. De arragoniai Alfonz alatt a sarnói gróf Forróig vízvezetési ásatván, az ásatások Pompei városát hasszák át, s egész utczák, házak, templomok s egyéb emlékművek lőnek fölfedezve, a nélkül azonban, hogy bizonyosságot nyújtottak volna, hogy ez eltemetett város csakugyan Pompei volt. Két századdal később Macrini Jósef bizonyossággal állitá, hogy a Civitának elnevezett helyen kell Pompeinek lenni, ezt nem csak a hely nevéből s különféle, 1689-ben e helyen talált föliratokból, de általa fölfedezett több épület s téglafalakból következtetvén.