Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)
1866-07-01 / 26. szám
Nyugszik tehát sír melyiben ! Határtalan búbánatom; Alig hiszem, alig hiszem, Hogy őt többé nem láthatom! Kihunytak hát azon nemes Baráti szív szent lángjai . . . S azon szelíd, oly kellemes Arcz, sírban el fog porlani! Nem önmagának született, Másé vala: a nemzeté, S a múzsa és közszeretet Hívünket meg nem menthető... Mint ő, kijárt oly egyenest? Meg sem kímélte a halál ; Oly hűt, igazt, szerényt, nemest A szív ugyan mikor talál?! Eltűnt, mint más jó emberek, Kiket köny, jaj föl nem igéz, Örökre ott, ott szendereg, Meghűlt a bő baráti kéz. Bilincs fedi — mint azelőtt, Ki nem nyúlik soha felém; Pedig miként szerettem őt, Nemcsak szerettem . . . tisztelem! Nem nyitja fel többé szemét, Melyet gyász szemfödél takar; De lelke él, lángszellemét Égbe voná az égi kar. Lángszellemét, mely dal, zene Hangjaiban gyönyörködött, Égbe voná, hogy zöngene Dalt a magas szférák között. Magyar zenész rokonait Dicsően föl, föllelte már: Császárt, Lavottát, Dobozyt, Kiket szellemkarjába zár. Ezekbül alkot égi kart, És a szeráf mind összegyűl, Zenéjük nyer sok tapsvihart, S a szférahang közé vegyül! Ott fent öröm víg hangja zeng, A menny lakója úgy örül; Itt lent a szív búban mereng, Minket keserű repes körül: A jó anyát, hű özvegyet, És annyi vér- s lelki rokont . . . Magán visel mind gyász jegyet, Szeméből könypatakot ont! Arczomra is felleg borúit, Hűn áldozom könyet neki; Mert érttem is hű szíve gyúlt, S az, oly nem vélve hűté ki! Bánat száll szívem mélybre, Éáj e tudat, ez érezet: Hogy sír fedi már többnyire, Ki engem oly hőn szeretett! Losonczy László: IthMJmMSOM Fáy Gusztáv síremlékére. Nagy-Körös, 1866. június 2-án. 26