Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)

1871-12-03 / 49. szám

578 NEFELEJTS.­ ­ És csakugyan nem sírt — sőt mosolyogni is próbált. A mosoly sikerült — és nagyon szép volt egy mosolyogva. — Ez a próba nem volt elég. Hisz csak alig egy nap mul el azóta, hogy czélba vettem. Mi az a rövid egy nap? Mi eredménye lehet egy ily rövid kísérletnek , mely arra sem elég, hogy valaki megfigyelje, a­mi ezalatt történik? Várni fogok és az idő mindent megmutat. A mosolynak volt hatása. Az előbb csalhatlannak hitt próbatét most már silánynak és semmitévőnek tűnt fel előtte. — Haladok tovább a kezdett után — mondá, keblén a csipkefodrot megigazítva — hasonlót hasonlóval fogok viszo­nozni, és ugyanakkor, hogy annál élesebben tűnjék fel mindez, udvaroltatni fogok magamnak és f­éltékenynyé teszem. És e hamis gondolat annyira tetszett neki, hogy szép, halvány arcza utólag kigyult, és szive hallhatóan dobogott. — Igen, de ki által? úgy gondolta, hogy mindenesetre valamely kiváló fiatal ember által és ebben tökéletes igaza volt. Sokáig keresett gon­dolatában egy ilyen „alkalmas embert“, de — tudja Isten mi okból? — minden igyekezete meghiúsult, mert mindenikben talált valami megróni, kivetni valót. Már csaknem haragba jött (kis lábával dobbantott is párszor) e sikertelen kutatáson, midőn kint az utczán zajos kocsirobogás teszi figyelmessé. Kitekintett az ablakon s egy csillogó úri fogatot — két gyönyörű 16 markos vágtató lóval — pillantott meg, melynek előülésén egy kiváló szépségű, elegáns öltözetű barna fiatal ember hajtott karikásával csörgetve, míg a hátsó ülésen egy parádés kocsis darutollas kalappal fején, s a bakon egy csinos fiatal suhancz — az inas — foglaltak helyet. — A báró! — kiáltá Várnainé, a­mint a szép fiatal emberre esett pillantása. — Ah, mily kedves meglepetés! Ezt mondva elhagyta a szobát s a kertbe sietett. Épp e perczben fordult be báró Zsolnay Aladár kocsija a Máté vitéz által épített ódon kastély udvarává. VI. A báró mihelyt leugrott a kocsiról, a kertajtó felé irányza lépteit, hogy Várnaiékhoz menjen. Alig várta hogy meglássa a „kis menyecskét“, kire gyakran és kedvesen emlékezett. — A főúton szemben találkozott vele, és már messziről inté az üd­vözletét. — Valóban szerencse fia vagyok — mondá. — Nem kell sokáig várnom hogy láthassam kegyedet. — Hogy van, hogy van kedves jó Amália ? tévé utána, midőn egészen közel ért a szép asszonyhoz és annak kis fehér kezét gyöngéden megszoritá s ajkaihoz emelte. Várnainé megzavarodottan vonta vissza kezét, midőn az ifjú forró ajkai érinték és pirulva mondá: — Köszönöm, igen jól. És ön báró úr? Ah! de minek is kérdem? hisz elég egy pillantás arczára,hogy e kérdés felesleges legyen. — Valóban nincs semmi bajom. Vidám és elégedett va­gyok, különösen most, midőn végre eljöhettem és láthatom kedves barátomat s barátnőmet. — Ah, mint örülök e hízelgő nyilatkozatnak ! — Ugy­e kedves Amália, egészen váratlanul jöttem? — Megvallom: igen, de annál örömteljesebb a megle­petés. — Gyula nem is gyanítja, hogy vendég van a háznál. — Végtelen lesz az ő öröme. A báró — kinek szép, lelkes arczán a férfiasság és szívne­­­­messég kifejezése ömlött el — megfogta a fiatal nő kezét s e gyöngéden karjába fűzte: — Ugy­e megbocsát kedves barátnőm, hogy ily vakmerő­­ vagyok ? Amália mosolygott, és tréfásan bólintott igent fejecské-­ jével. — Mily ügyesen van berendezve ez a kert! — jegyzé meg­­ a kedves vendég, a mint végigtekintett a tarka, illatos virág­­­­ágyak s festői facsoportokon — valóban meglátszik rajta a gond, S finom ízlés, s a gyöngéd kezecskék ápolása. Mily ritkaszép virá­s­gok!-------Az a pompás pünkösdi rózsa! s az a remek égő­­ szerelem! Amália egy titkos pillantást vetett a fiatal ember arczára. — Én igen szeretem az égő szerelmet, — folytató a báró, nagy sötét szemeit Amáliára vetve, ki megrezzent s pirulva­­ süté le az övéit. — Hanem a violák is gyönyörűek. Ezek a legszendébb vi­­­­rágok a liliom után. Szendék és mosolygók. Egy faágról Amália vállára repült a rigó, tele torokkal­­ kiáltva: — Amália látlak! Amália látlak ! A fiatal­ember arczán kedves meglepetés tükröződött. — Nini!­a Mátyás! — kiáltá —■ az én régi tanítványom. Várnainé mosolygott és megfogta a szelíd madarat, mely nagy figyelemmel vizsgálgatta okos szemeivel régi gazdáját, mintha rá akart volna ismerni. — Ismersz-e még Mátyás? hal­lod-e? — szólt ez megsimogatva a rigó fényes fekete fejét. — Milyen szép sima feje van! Mint a fekete bársony . . — És milyen okos! Higgye el báró úr, hogy geniális a maga nemében, és nem képzelheti, mennyi kedvem s örömem telik benne. — Így hát szabad azzal a reménynyel kecsegtetni maga­mat, hogy — mint a kedvencz madár türelmes professoráról — néhányszor megemlékezett rólam ? — Ahi báró úr, nagyon sokszor. Mennyit emlegettük Gyulával­. — Köszönöm, — mondá az ifjú bensőség, s melegen szo­rítva meg a szép asszony kezét — köszönöm kedves Amália! Várnainé megcsókolá, aztán elbocsátá kedvencz madarát, ’ mely, követve őket, ágról ágra repdesett, folytonosan kiáltozva: Amália látlak! Mintha bizony valami nagy érdem lett volna az. Aladár, mig felfalá sétálgattak a kert kanyargó utain,sok mindenféle érdekes dolgot beszélt el külföldi utazásából,­­ azzal a szellemdús, megnyerő modorral, mely társalgását oly­­ kedvessé és óhajtottá téve. Amália növekvő érdekkel hallgató — és midőn Aladár távozott, hogy még délelőtt egypár ismerő­­­sét meglátogassa és figyelembe vette azon hatást, melyet az ifjú megérkezése és jelenléte reá tett — úgy tetszett neki, mintha az most sokkal nagyobb érdeket költött volna maga iránt, mint megismerkedésük alkalmával. Hiszen akkor menyasszony volt, telve szerelemmel s boldog reményekkel, odaadással csüggve vőlegényén, ki mellett­­ akkor ő reá nézve más nem létezett. Aztán alig volt alkalma­­ ez ifjú báróval — ki menyegzőjük után pár nappal elutazott —­­ néhány udvarias szót válthatni, melyek úgyszólván kötelesség­­i formaszerintiek valónak. Amália nem tagadható el, hogy a báró egyike a legérde­kesebb, s legszellemdúsabb fiatal embereknek, kikkel valaha beszélt, s hogy benne oly társalgóra tett szert, ki mellett—ma- XIII.ÉVFOLYAM

Next