Nefelejts, 1874. január-december (16. évfolyam, 1-52. szám)

1874-01-04 / 1. szám

XVI. ÉVFOLYAM. NEFELEJTS. 3 hát a derék, becsületes, jó barátokat, kik e vidéken elszórt alpesi kunyhókban laknak. És igy haladtunk, küzdöttünk előre, előre, egyik állomás­tól a másikig biztatva egymást, mig végre megfogadtuk, hogy nem nyugszunk, mig ez élünkhöz nem érünk. Testünk felső részéről csurgóit a verejték, térden alul zörgött a jég. A máskor oly büszke és félénk vadak most nagy kínosan és bágyadtan vonszolták el mellettünk saját testük ter­hét és a fényük nyomorúságos gályáin rágódtak; köröskörül nyúl- és rókanyomok; épen csak a farkas hiányzott még. Egy lélekkel sem találkoztunk. Azt egyik kunyhóban be­szélték, hogy ez utolsó hét alatt csak egyetlen egy ember ment át ***-be templomba. És így ránk alkonyodott, a fehér ron­csolt testű alpesekre szürke, sötét fátyol borult, mellettünk és alattunk pedig az örökké nyugtalanul zugó hegyi patak rohant sziklás medrében tova. A legjobb út bizonyára az volt, mely fölött egy kidom­borodó vonal a kocsiút karfáját sejtető. Ez valószínűleg több ízben kiolvadt már és ismét befagyott. Itt a hó kemény volt és legfölebb három lábnyira, a czölöpök tövéig süppedhettünk. Az alászálló sötétségben útunk mindegyre veszélyesebbé vált, és így haladtunk előre, nem törődve ha derékig vagy térdig sü­­lyedtünk is, mint mondom, nem törődtünk, hanem egymásnak segítünk. Mily fájdalmasan állt barátom a korcsma előtt, egy órá­nyira czélünktól! Mit sem találtunk. A kályha nem adott eny­hülést, ismét fázni, ismét fagyni ! Csak meg nem pihenni út­közben, ha lassan is, de előre, egész a végczélig! És mielőtt kemény utunk negyedik órája eltelt, jégcsapos csizmáinkkal a lépcső és pitvar deszkázatán toporzékoltunk, a­míg utoljára az udvaron fölhalmozott hóba estünk bele egész utunkon a legmélyebben — és a szobába nyitottunk. Kisértetet nem lehet meredtebben, úgy szólva rémülteb­ben megbámulni, mint minket megbámultak. — Lehetséges-e ?! — Már napok óta sem ember, sem állat nem mozdult a házból és völgyből! És igy a legszivesb ellátásban részesülve, letelepedtünk. Csak midőn már darabig ültünk és melegedni kezdtünk, ropogtak tagjaink, mintha helyükből mind kijöttek volna, mert az ily csúszkálás, bizonytalan lépés, mászkálás ugyan csak ki­próbálja a testet. Hajunk és szakálunkról a jégcsapok csak ké­sőbb kezdtek felengedni, mozdulatainknál még jó ideig zörög­tek, csörömpöltek. Hogy mint mulattunk ezután barátaink körében, azt hi­szem olvasóinknak az teljesen mindegy. Ők a természet szín­­játékát akarják velünk átélvezni. Egy erdészfiú elvezetett bennünket azon helyhez, hol né­hány nap előtt a sziklafalról több zerge „beszakadva“ alá­zuhant. A szegény szarvasok, őzek és zergék! Az idén ugyan rész tél jár rájuk ! Míg máskor órákhosszat kell utánuk mászkálni, most úgy vesztegelnek csoportokban, mint akármi háziállatok. Egész szügyig sülyednek a hóba, nincs mit enniök, kiúsznak, csak csontjuk és bőrük. Aki nem orvvadász, vagy szívtelen pusztító, az most le nem lő egyetlen egyet sem. Akár egy bun­­kós bottal agyon lehet dobni őket. — És valóban hozott is egy vadász két nyulat, melyet egy kis fiúval dobtak agyon a víz­mosásban. A nemes vad gyakran csontját töri a jeges rétegek­ben és elpusztul. Nagy fáradsággal lerágicsálja a fényű legalsó ágait, melyet máskor figyelmére sem méltat, s levágja a gá­lyák héjjait, csakhogy nyomorúságos életét tovább tengethesse.­­ Egész a lakházak ablakáig, istállókig találtunk nemesebb vadak­­ nyomaira. A vadászok fegyverei vesztegelve pihentek , vagy a sas- fa keselyűk felé irányultak, melyek most vadabbak, károgva és nagyobb csapatokban kóvályogtak a légben és csaptak alá áldo­­­zataikra. A vadászok fenyűgalyakat vagdostak szénává és a szív­je­teken, magaslatokon elszórták, hogy a szegény vadak végkép­p el ne pusztuljanak, így lett a fogyasztóból tápláló. Hát a kunyhókban, milyen világ volt ott? — Csak nagy­­­ nehezen tudtunk a magános házikókhoz elvánszorogni. Csak jégpatkókkal (faabroncs a sark körül) léphettek ki házaikból. Hol az ablakot nem kellett okvetlenül kiszabadítani, a hó bizo­nyára eltemette azt. Az aggok, kik bámulva fogadtak bennün­­­­ket, nem emlékeztek hasonló kemény télre. Tréfálva kérdeztem nyári kazánjaikat, miket oly jól isme­rek. Csak a hegycsúcsokat láthattuk, a­hol állottak, de kuny­hónak nyoma se volt, mélyen bennt volt az a hó alatt, s a nyá­ron hetekkel később lesznek láthatókká, s akkor is csak ha a napsugarak ideje k­orán munkához látnak. Vasárnap délelőtt üresen áll a templom udvara, a szónok vidám csengetyűhangja nem felesel a bérezi visszhanggal. Ha­nem azért egy-egy verőfényesebb téli nap mégis találkoznak némelyek, kik a nagy fáradalmak daczára is eljönnek az isteni­­ tiszteletre; ezek aztán beszélik, hogy eltemette egyik vagy más­­ sik házat a nagy fuvát, sőt a túlsó völgyben néhányat a mély ( szakadékba ragadott a megindult hógörgeteg , menthetetlenül ) maga alá temetve boldogtalan lakóit. És a­mit a téli viharok­­ megkímélnek, azt később igen gyakran a hirtelen olvadás pusz- S­titja el. Ekkor megindulnak az ismeretlen szilaj vadrohamo­k patakok, utat törve, medret ásva maguknak a százados fényük ÍJ derék vastagságú gyökei között, magukkal ragadva a mélybe, ÍJ mi tajtékos hátú habjaiba ütközik. ? Az alpesi nép kunyhóiban ínség és nyomor honol. Hete- i­ken át semmi munka, s az úttalan utakon vajmi nehéz egy kis f­eleséget hazaszállítani. Ritka ember, a­kinek egy kevés liszt­­ és zsírkészlete van a háznál, vagy épen néhány darab füstölt a húsa a kéményben.­­ A kék- vagy zöldszemű tavak fenékig fagytak. A fák kérs­é­gei fölpattogzanak a kegyetlen hidegben. Útközben egész sor­­ ilyen felrepedezett fát láttunk. Két öl hosszú és fél öl széles jég­­­­csapok százával csüngtek alá, sőt a közeli szirtlapon néhol egész 11 jégbarlang csillogott, villogott. Az ágak egész földig lehajlanak­­ a roppant súly alatt. Napfény nagy ritkaság, néha hónapokon­­ át egyetlen sugár se kölcsönöz derültebb képet a völgynek. Leg- S fölebb a hegycsúcsokon villan meg olykor az áldozó nap hala­­d­vány pírja. ÍJ És a kik vigasz és lelki megnyugvás magasztos igéinek ÍJ hirdetői e hegyek közt, azokról elmondható igazán: ime, ők az­­ isten szolgái. Az egymástól több órányira fekvő alpesi házakhoz s nem ritkán hóban és zivatarban késő éjjel kénytelenek elnézni,­­ hogy a hit vígaszcseppjeivel enyhítsék a haldoklónak vívódó ÍJ küzdelmeit. — Éppen igy az orvosok is. S pedig nem jutalom- ÍJ dijért, mert hisz nem ritkán saját erszényüket kell igénybe is venniök, hogy a végnyomorral küzdők teljesen el ne pusz­­­tuljanak. ) Csak a szilaj hegyi patakok zúgnak szakadatlanul a­­ havasok gyomrából, a sötét és feneketlen barlangodúkból elő. 1*

Next