Nefelejts, 1874. január-december (16. évfolyam, 1-52. szám)
1874-01-04 / 1. szám
XVI. ÉVFOLYAM. NEFELEJTS. 3 hát a derék, becsületes, jó barátokat, kik e vidéken elszórt alpesi kunyhókban laknak. És igy haladtunk, küzdöttünk előre, előre, egyik állomástól a másikig biztatva egymást, mig végre megfogadtuk, hogy nem nyugszunk, mig ez élünkhöz nem érünk. Testünk felső részéről csurgóit a verejték, térden alul zörgött a jég. A máskor oly büszke és félénk vadak most nagy kínosan és bágyadtan vonszolták el mellettünk saját testük terhét és a fényük nyomorúságos gályáin rágódtak; köröskörül nyúl- és rókanyomok; épen csak a farkas hiányzott még. Egy lélekkel sem találkoztunk. Azt egyik kunyhóban beszélték, hogy ez utolsó hét alatt csak egyetlen egy ember ment át ***-be templomba. És így ránk alkonyodott, a fehér roncsolt testű alpesekre szürke, sötét fátyol borult, mellettünk és alattunk pedig az örökké nyugtalanul zugó hegyi patak rohant sziklás medrében tova. A legjobb út bizonyára az volt, mely fölött egy kidomborodó vonal a kocsiút karfáját sejtető. Ez valószínűleg több ízben kiolvadt már és ismét befagyott. Itt a hó kemény volt és legfölebb három lábnyira, a czölöpök tövéig süppedhettünk. Az alászálló sötétségben útunk mindegyre veszélyesebbé vált, és így haladtunk előre, nem törődve ha derékig vagy térdig sülyedtünk is, mint mondom, nem törődtünk, hanem egymásnak segítünk. Mily fájdalmasan állt barátom a korcsma előtt, egy órányira czélünktól! Mit sem találtunk. A kályha nem adott enyhülést, ismét fázni, ismét fagyni ! Csak meg nem pihenni útközben, ha lassan is, de előre, egész a végczélig! És mielőtt kemény utunk negyedik órája eltelt, jégcsapos csizmáinkkal a lépcső és pitvar deszkázatán toporzékoltunk, amíg utoljára az udvaron fölhalmozott hóba estünk bele egész utunkon a legmélyebben — és a szobába nyitottunk. Kisértetet nem lehet meredtebben, úgy szólva rémültebben megbámulni, mint minket megbámultak. — Lehetséges-e ?! — Már napok óta sem ember, sem állat nem mozdult a házból és völgyből! És igy a legszivesb ellátásban részesülve, letelepedtünk. Csak midőn már darabig ültünk és melegedni kezdtünk, ropogtak tagjaink, mintha helyükből mind kijöttek volna, mert az ily csúszkálás, bizonytalan lépés, mászkálás ugyan csak kipróbálja a testet. Hajunk és szakálunkról a jégcsapok csak később kezdtek felengedni, mozdulatainknál még jó ideig zörögtek, csörömpöltek. Hogy mint mulattunk ezután barátaink körében, azt hiszem olvasóinknak az teljesen mindegy. Ők a természet színjátékát akarják velünk átélvezni. Egy erdészfiú elvezetett bennünket azon helyhez, hol néhány nap előtt a sziklafalról több zerge „beszakadva“ alázuhant. A szegény szarvasok, őzek és zergék! Az idén ugyan rész tél jár rájuk ! Míg máskor órákhosszat kell utánuk mászkálni, most úgy vesztegelnek csoportokban, mint akármi háziállatok. Egész szügyig sülyednek a hóba, nincs mit enniök, kiúsznak, csak csontjuk és bőrük. Aki nem orvvadász, vagy szívtelen pusztító, az most le nem lő egyetlen egyet sem. Akár egy bunkós bottal agyon lehet dobni őket. — És valóban hozott is egy vadász két nyulat, melyet egy kis fiúval dobtak agyon a vízmosásban. A nemes vad gyakran csontját töri a jeges rétegekben és elpusztul. Nagy fáradsággal lerágicsálja a fényű legalsó ágait, melyet máskor figyelmére sem méltat, s levágja a gályák héjjait, csakhogy nyomorúságos életét tovább tengethesse. Egész a lakházak ablakáig, istállókig találtunk nemesebb vadak nyomaira. A vadászok fegyverei vesztegelve pihentek , vagy a sas- fa keselyűk felé irányultak, melyek most vadabbak, károgva és nagyobb csapatokban kóvályogtak a légben és csaptak alá áldozataikra. A vadászok fenyűgalyakat vagdostak szénává és a szívjeteken, magaslatokon elszórták, hogy a szegény vadak végképp el ne pusztuljanak, így lett a fogyasztóból tápláló. Hát a kunyhókban, milyen világ volt ott? — Csak nagy nehezen tudtunk a magános házikókhoz elvánszorogni. Csak jégpatkókkal (faabroncs a sark körül) léphettek ki házaikból. Hol az ablakot nem kellett okvetlenül kiszabadítani, a hó bizonyára eltemette azt. Az aggok, kik bámulva fogadtak bennünket, nem emlékeztek hasonló kemény télre. Tréfálva kérdeztem nyári kazánjaikat, miket oly jól ismerek. Csak a hegycsúcsokat láthattuk, ahol állottak, de kunyhónak nyoma se volt, mélyen bennt volt az a hó alatt, s a nyáron hetekkel később lesznek láthatókká, s akkor is csak ha a napsugarak ideje korán munkához látnak. Vasárnap délelőtt üresen áll a templom udvara, a szónok vidám csengetyűhangja nem felesel a bérezi visszhanggal. Hanem azért egy-egy verőfényesebb téli nap mégis találkoznak némelyek, kik a nagy fáradalmak daczára is eljönnek az isteni tiszteletre; ezek aztán beszélik, hogy eltemette egyik vagy más sik házat a nagy fuvát, sőt a túlsó völgyben néhányat a mély ( szakadékba ragadott a megindult hógörgeteg , menthetetlenül ) maga alá temetve boldogtalan lakóit. És amit a téli viharok megkímélnek, azt később igen gyakran a hirtelen olvadás pusz- Stitja el. Ekkor megindulnak az ismeretlen szilaj vadrohamok patakok, utat törve, medret ásva maguknak a százados fényük ÍJ derék vastagságú gyökei között, magukkal ragadva a mélybe, ÍJ mi tajtékos hátú habjaiba ütközik. ? Az alpesi nép kunyhóiban ínség és nyomor honol. Hete- iken át semmi munka, s az úttalan utakon vajmi nehéz egy kis feleséget hazaszállítani. Ritka ember, akinek egy kevés liszt és zsírkészlete van a háznál, vagy épen néhány darab füstölt a húsa a kéményben. A kék- vagy zöldszemű tavak fenékig fagytak. A fák kérségei fölpattogzanak a kegyetlen hidegben. Útközben egész sor ilyen felrepedezett fát láttunk. Két öl hosszú és fél öl széles jégcsapok százával csüngtek alá, sőt a közeli szirtlapon néhol egész 11 jégbarlang csillogott, villogott. Az ágak egész földig lehajlanak a roppant súly alatt. Napfény nagy ritkaság, néha hónapokon át egyetlen sugár se kölcsönöz derültebb képet a völgynek. Leg- S fölebb a hegycsúcsokon villan meg olykor az áldozó nap haladvány pírja. ÍJ És a kik vigasz és lelki megnyugvás magasztos igéinek ÍJ hirdetői e hegyek közt, azokról elmondható igazán: ime, ők az isten szolgái. Az egymástól több órányira fekvő alpesi házakhoz s nem ritkán hóban és zivatarban késő éjjel kénytelenek elnézni, hogy a hit vígaszcseppjeivel enyhítsék a haldoklónak vívódó ÍJ küzdelmeit. — Éppen igy az orvosok is. S pedig nem jutalom- ÍJ dijért, mert hisz nem ritkán saját erszényüket kell igénybe is venniök, hogy a végnyomorral küzdők teljesen el ne pusztuljanak. ) Csak a szilaj hegyi patakok zúgnak szakadatlanul a havasok gyomrából, a sötét és feneketlen barlangodúkból elő. 1*